|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 90 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Lakatos Mihály 2012. január 17.Valaki hajt a forgalommal szemben”Mire jó a magyar kultúra címmel került sor arra a múlt heti rendezvényre, amelynek vendégei – L. Simon László író, magyarországi fideszes országgyűlési képviselő, a magyar parlament kulturális- és sajtóbizottságának elnöke, a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnöke és Hatos Pál történész, a Balassi Intézet főigazgatója – „történelemről, kultúráról, borról és politikáról” beszélgettek a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéházban. Az est moderátora Lakatos Mihály, a Sepsiszentgyörgyön működő, Magyar Kulturális és Koordinációs Központ igazgatója volt. L. Simon László Személyes történelem című esszékötetét Király Zoltán költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának ügyvezetője mutatta be. A kötet bemutatása előtt Király Zoltán arra kérte a szerzőt, hogy olvassa fel a Mire jó a magyar kultúra című írását, majd ezt követően méltatásában – Valaki hajt a forgalommal szemben címmel – kifejtette: az egykori „avantgárd költő, borász és parlamenti képviselő, képzőművész és tanár, néhai civil harcos és szervező az X-faktorizált magyar trenddel, az »ahol élek az a hazám« világpolgár szindrómával” hajt szembe, s közben olyanokról ír, „mint haza és hazaszeretet, barátság, libává változott dédapa és nagyanyák, szülőföld, szőlő és bor, nemzet, és a városi ember gyomrát felfordító, törköllyel bőven öntözött disznóvágás”. Mindeközben pedig a szerzőt „hol vígan zsidózzák, mert megnézett, sőt, horribile dictu, végigült egy Alföldi Róbert-előadást a Nemzetiben, más fórumokon meg médiadiktátor-fasisztaként emlegetik a magyar országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága elnökeként”. Az esszékötetet olvasva kezdjük nem érteni a diskurzust, fejtette ki Király Zoltán, ugyanis a szerző – a forgalommal szembehajtva, „pozitív jövőképet ábrázol, teszi mindezt a múlt tanulságaiból táplálkozva. Az író-politikus L. Simon megengedi magának és olvasóinak, amit gyakorló Kárpát-medencei magyar politikus nem, mégpedig azt, hogy nem akar meggyőzni igazmondása felől. Újra mondom tehát, valaki jó irányban hajt a forgalommal szemben”, fejezte be méltatását Király. A moderátor kérdésére, hogy hogyan állt össze a 2011-ben megjelent könyv, L. Simon László kifejtette: körülbelül kétkötetnyi írása hever kiadatlanul, ebbe a mostaniba kifejezetten azokat az írásokat válogatta össze, amelyek valamilyen identitáskeresést vagy identitásproblémát tükröznek vissza. Hozzáfűzte: úgy tűnik, nemsokára megjelennek majd a képzőművészeti tárgyú esszéi. Az országgyűlési képviselő elmondta: „Nagyon sok hülyeséget csináltam életemben, a politikai riválisaim most keresik és kutatják, és szeretik a régi verseimet is előszedni, azokból idézgetni, amelyekre azt mondhatják, hogy értelmetlen zagyvaság”. Hozzáfűzte azonban: soha semmiért nem szégyellte igazán magát, a hülyeségeiért sem, de 2004. december 5-én, és azután egy jó darabig nagyon szégyellte magát. Úgy érzi, talán ezért is kezdte el írni azokat az esszéket, amelyek bekerültek a kötetbe. „Nem képverseket készítettem már, meg nem obszcén verseket írtam, amelyekkel most utólag támadnak – nem voltak obszcének azok a versek, csak vannak benne olyan szövegek, amelyeket nem értenek a művelt vagy a félművelt olvasók –, és teljesen más irányba haladt az érdeklődésem irodalmi szempontból is. Hát ennek a lenyomatai ezek az írások”. Lakatos Mihály felvetésére, hogy személy szerint jó ideig úgy érezte, minthogyha szégyen lenne a szülőföldről, a hazafiságról beszélni, de mintha ez a trend mostanság kezdene megfordulni, L. Simon válaszában kifejtette: „Egyáltalán nem látszik megfordulni ez a trend, csak most mi kormányzunk, és ez egy kicsit más színt ad a dolgoknak, különben ugyanannyian fenik a késüket, és ugyanannyian gondolják ezeket, mint eddig”. A képviselő úgy vélte továbbá, hogy „óriási bajban vagyunk, mert ez a nemzet egyáltalán nem tud dolgok mellé úgy fölállni, mint ahogy a lengyelek képesek például. Vannak közös ügyek, értékek, amelyeket senki nem kérdőjelez meg náluk, a kommunista ugyanúgy büszke rá, mint a kereszténydemokrata. A magyarnak pedig az a speciális betegsége, hogy mindig mindent tagadni akar”. Az, amit Lakatos Mihály trendként érzékel, „csak és kizárólag a mi pillanatnyi politikai előretörésünknek köszönhető jelenség. Ahhoz, hogy ebben változás legyen, arra van szükség, hogy legalább három évtizedig konzervatív politika irányítsa Magyarországot, és hogy okos ösztöndíjprogramokkal, megfelelő felsőoktatás-politikával, remek kultúratámogatással – ezek most mind hiányoznak – segítsük hozzá az utánunk jövő nemzedékek sorát ahhoz, hogy ne szégyelljék azt, hogy magyarok, hogy olyan értékekhez ragaszkodnak, amelyeknek a vállalása ma ciki.” Milyen elképzelések léteznek a magyar kultúrpolitika terén, tette fel a kérdést a moderátor, tekintve, hogy L. Simon László három hónappal ezelőtt vette át a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) irányítását, ezen kívül pedig ő a parlament kulturális bizottságának az elnöke. Az író-politikus kifejtette: Minőség a kultúrában címmel két évvel a választások előtt dolgozták ki azt a kultúrpolitikai koncepciót, amellyel – egyebek mellett – a Fidesz-KDNP kétharmados többséggel megnyerte a választást. Ez a koncepció – amelyet egyébként nem sokan olvastak el, mondta, de letölthető pdf-formátumban –, most is vállalható. Amikor feladatként megkapta az NKA irányítását, hogy tegye rendbe a kultúra legközvetlenebb finanszírozását, másfél hónap alatt a 17 kuratóriumot lecsökkentették kilencre, a 152 kurátor helyett 72 végzi a munkát, mindemellett pedig körülbelül 2 milliárd forinttal növelték a forrásaikat, ami óriási mozgásteret jelent a jelenlegi, igen szűkös gazdasági helyzetben, fűzte hozzá. „Az, hogy én lettem az NKA elnöke, garancia arra, hogy a határon túli magyar művészek, írók, a határon túli magyar kulturális élet szereplői még nagyobb eséllyel pályázhatnak az NKA-nál”, hangsúlyozta a politikus. Ezt követően a moderátor Hatos Pált, a Balassi Intézet főigazgatóját (2010 augusztusában vette át az intézet vezetését) arra kérte, beszéljen az elképzelésekről, stratégiai célkitűzésekről. A főigazgató úgy vélte, mindenütt a világon csökken a kultúrafinanszírozás, és sok helyütt csak az a lényeges, ami eladható. „2010-ben úgy határoztuk meg, az intézet célja eljuttatni a nemzetek közösségébe a magyarság jó hírnevét. Ez nagyon patetikus mondat, de szándékos. Mi magyarok igenis nagyon érzékenyek vagyunk arra, hogy hogyan vélekednek rólunk a nagyvilágban. Paradox módon, nem teszünk meg mindent azért, hogy meghalljuk a híreket. Az idegennyelv-tudásunk az utolsó előtti az Európai Unióban – az utolsó Nagy-Britannia, de ők ezt valahogy megengedhetik maguknak. Tehát a jó hírnév nekünk nagyon fontos, és mivel nincsen kőolajunk, leginkább a kulturális teljesítményben van az erőnk. Mi azért elég régóta hozunk létre kulturális teljesítményt, régi kultúra vagyunk, ezt nem árt nem elfeledni. A Balassi Intézet feladata tehát, hogy a magyarság jó hírnevét ne terjessze, hanem fenntartsa, működtesse”, magyarázta Hatos Pál. Hozzátette: ha azonban vendégségbe megyünk, akkor alkalmazkodni kell, „tehát, ha Németországba, Franciaországba, az Egyesült Államokba visszük a kultúránkat, történelmünket, nem kezdhetjük rögtön a trianoni katasztrófával. Nem azért, mert a magyar nemzet nem szenvedett volna annyit, hanem azért, mert igenis azt kell bemutatnunk, hogy ezer év írott kultúra áll mögöttünk, nem kell rögtön panaszkodni, és nem kell az áldozati szerepet hangsúlyozni. Ezért a Balassi Intézetnek a filozófiája a magyar kulturális örökségnek vagy általában véve a magyar identitásnak pozitív viszonyulási pontok mentén történő végiggondolása”. Mint mondta, 19 magyar kulturális intézet van a világon, a magyar kulturális diplomácia egyik feladata pedig még mindig az: kimenni külföldre, ahogy kimentek Apáczaiék, Misztótfalusiék okosodni, és onnan hazahozni valamit. Persze ennek megvan a veszélye, hogy sokan kint is maradnak, és ott gazdagítják az illető országokat mindazzal, amit tanultak, „de ettől függetlenül nem adhatjuk fel”. Véleménye szerint a Balassi Intézet hivatása nem az, hogy kirakatként megmutassa magát egy estére, nem bemutatni, hanem teremteni kell. Felhívta a figyelmet arra, hogy „ha a nagy nemzeteket önmagában nem érdekli a magyarok világa, akkor be kell mutatni Közép-Európa világát, és be kell mutatni azt a fajta Közép-Európát, amelyben Kolozsvár az egyik középpont, vagy Eperjes, Budapest, Prága, és mindig azt kell mutatni, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz”. A beszélgetés eme részénél Király Zoltán felvetette: látnak-e a meghívottak esélyt arra, hogy Kolozsváron is nyíljon magyar kulturális központ. Hatos Pál elmondta: az említett 19 intézetből 16 Európában működik – ebből kettő Románia területén, Bukarestben és Sepsiszentgyörgyön. Európán kívül New Yorkban, Kairóban és Delhiben létezik magyar kulturális központ. „Van igény a bővítésre, nagyon jó lenne, ha lehetne intézeteket nyitni Zágrábban, Belgrádban, ezek előkészület alatt is vannak, de létezik egy miniszterelnöki megállapodás Kína és Magyarország között is. A munka tehát zajlik, kicsit azonban közbeszólt a világgazdasági válság. Ám az is feladat, hogy fenntartsuk azt, ami megvan. Akkor jó, ha élettel tudjuk ezeket megtölteni. Ez ugyanúgy vonatkozik a bukaresti magyar intézetre is, ahol nemrégen változás történt, de ennek csupán az volt az oka, hogy azt gondoltuk, intenzívebb életet kell oda varázsolni, ugyanis ezek épületek, de épületekből hellyé kell lenniük”. A főigazgató úgy vélte, a magyar kulturális diplomácia, a magyar kulturális export – nem a politika jóvoltából, hanem az igen erős és folyamatos kortárs magyar kultúratermelés miatt – továbbra is élénk, erőteljes és számontartott. „Persze nem kerülöm meg a kérdést, de kénytelen vagyok egy diplomáciailag értelmezhető választ adni, mégpedig azt, hogy egy kulturális intézethez két szereplő kell: az egyik fél az Románia, és Romániában a kulturális tárca. Tehát, ha a román kulturális tárca, illetve az azt képviselő miniszter, úgy döntenek, hogy Kolozsváron legyen ilyen intézet, akkor mi teljesen nyitottak vagyunk. De attól is boldogok vagyunk, hogy Erdélyben megszülethetett egy. Természetesen mindenki tisztában van azzal, hogy nagyon sok fontos szellemi központ van Erdélyben, de kincses Kolozsvár mégiscsak Erdély fővárosa”. A témához L. Simon László hozzáfűzte: ő politikus, neki nem kell annyira árnyaltan fogalmazni, ennek megfelelően tehát azt gondolja: „Magyarországnak nagyon jó lenne, ha Kolozsváron lenne kulturális központja, lenne bázisa. A kulturális intézetek a magyar államnak az intézményei. Pekingben is erről tárgyaltunk, mert ma Magyarország számára minden szempontból fontosak a kínai–magyar kulturális és gazdasági kapcsolatok erősítése. De hogyha nemzetstratégiai célokat fogalmazunk meg, akkor valóban fontos, hogy Kolozsváron legyen a magyar államnak, a konzulátuson túl, kulturális intézményi formában is egy erőteljes alapja, ezért mindent meg kell tenni. Szerintem a romániai magyar politikai erőknek ez óriási felelősségük, hogy emellé állnak-e, ezt a maguk országában kezdeményezik-e, a maguk kormányzati pozícióit fölhasználva erősítik-e”, hangsúlyozta a politikus. A beszélgetés végén lehetőség nyílt kérdések felvetésére a közönség részéről is. Mindenki egyenlő eséllyel pályázhat-e, és kizárólag szakmai szempontból hoznak-e döntést a pályázatok elbírálásakor, kérdeztem L. Simon Lászlótól, mivel a beszélgetés alatt hangsúlyozta, hogy személye „garancia arra, hogy a határon túli magyar művészek, írók, a határon túli magyar kulturális élet szereplői még nagyobb eséllyel pályázhatnak az NKA-nál”. „Nem is értem a kérdését”, hangzott a válasz. „Elfogadhatatlan, hogy egy olyan szerv, amely a magyar állam legnagyobb kulturális mecenatúra szerve, amely több mint 11 milliárd forintos költségvetési összeggel gazdálkodik; amely 2012-ben több mint ötmilliárd forintot fog szétosztani a magyar kulturális szereplők között, és még további többmilliárd forintos tartalékkal rendelkezik; amelynek a 72 fős kuratóriumi testületét ötven százalékban a szakmai szervezetek delegálták, a szakma kiválóságai közül, ötven százalékban pedig, az ő javaslataikat figyelembe véve, a miniszter; amely kuratóriumokban a magyar tudományos és szellemi élet kiválóságai ülnek, hogy ne szakmai alapon döntenének, hogy ne lenne esélyegyenlőség. Nem is értem tehát a kérdést”, fogalmazott válaszában L. Simon László. KÖLLŐ KATALIN Szabadság (Kolozsvár) 2012. január 28.Történész honfoglalás kori harci díszbenNépes sepsiszentgyörgyi érdeklődő sereg előtt tartott harcművészeti bemutatóval színezett rendhagyó történelemórát a magyar honfoglalásról dr. Hidán Csaba László magyarországi egyetemi tanár a Bod Péter Megyei Könyvtárban csütörtök este. Ez volt a magyar nemzet történetét ismertető rendezvénysorozat első előadása. Lakatos Mihály, Magyarország Kulturális Koordinációs Központjának vezetője mutatta be a harcművész történészt, és ismertette új rendezvénysorozatukat. Az elképzelés forgatókönyvébe Hidán Csaba László és két apródja tökéletesen beilleszkedett, mert a Károli Gáspár Egyetem adjunktusa nemcsak érdekes és színes előadást tartott a honfoglalás koráról, mondandóját hitelesítendő maga is korabeli viseletbe öltözött, övére a bemutatott korszakban használatos fegyvereket csatolta. A magyar honfoglalás, Álmos és Árpád népének honfoglalása tágabb értelmezésben egy 2800–3000 éves folyamat eredménye, szűkebb értelmezésben pedig a IX., illetve X. századbeli történéseket jelenti – mondotta az előadó, hozzátéve: a Kárpát-medencébe való beköltözést tudatos, mély előkészítés előzte meg, ezt tények igazolják, a honfoglalás nem pusztulással járó menekülés volt. Fő eseménye 895-höz kötődik, erős kultúrájú nép költözött be a Kárpát-medencébe, majd következtek a magyarok európai lovas csatái, hetven-hetvenöt év alatt 47 hadjáraton vettek részt, ebből 41–42 győzelemmel, öt-hat pedig vereséggel végződött, ez “nagyon pozitív” mérleg; nem lehet úgy feltenni a kérdést, hogy a “keresztény Európa” ellen fordultak a “pogány magyarok”; az akkori magyar haderő mellett a viking volt a legerősebb sereg, a magyarok számára az egy emberöltő alatt Európáról szerzett információ és tudás volt a legfontosabb; a 895-ös honfoglalás István megkoronázásával, a magyar állam megalakulásával fejeződik be. Talán a tizedik az egyik legsikeresebb magyar évszázad – vélekedett Hidán Csaba László, mint mondta, maga is László Gyula kettős honfoglalás elméletének híve, így a székelyeket a Kárpát-medencébe korábban beköltözött magyar népcsoportnak tartja, akik testvérként, nem ellenségként fogadták a honfoglalókat. Kérdésre válaszolva, hogy mi az akkori magyarok sikerének titka, Hidán Csaba László úgy fogalmazott, valószínűleg a fegyelem és az összetartás, nincs tudomásuk X. századi belső viszályokról. Előadása után részletesen szólt a honfoglalók katonai viseletéről, bemutatta fegyvereiket – legfontosabbként az íjat és a szablyát –, végül harcművészeti ízelítővel tette látványosabbá előadását. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. február 29.Az idő csak illúzióHáromszéki körútján, a hétfői kovásznai állomást követően tegnap Sepsiszentgyörgyön mutatta be a Magyarországi Kulturális Koordinációs Központ György Attila (felvételünkön) csíkszeredai író legutóbbi, sorrendben nyolcadik kötetét, a Tájképek, harcosokkal címűt. Hogy Erdélyben erdélyi írót miért magyarországi közvetítéssel kell bemutatni, arra Lakatos Mihály, a kulturális központ vezetője már bevezetőjében választ adott: mert a magyar irodalom egy és oszthatatlan, másrészt az erdélyi magyar írók ismertsége nem éri el a kívánatos szintet. György Attila elmondta, az elmúlt húsz éve “újságok és könyvek csapdájában telt el”, beszélt hivatás és küldetés összefonódásáról, kijelentve, az alkotó embernek részt kell vennie közössége sorsának alakításában, állást kell foglalnia, mert erről szól az ember élete. A jelen és a történelmi korok “párhuzamos valóságok bennem” – mondta könyvéről, mely – tette hozzá Lakatos Mihály – azon a filozófián alapszik: az idő csak illúzió, minden most történik. (vop) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. május 24.Nyirő József újratemetéseEmlékkonferenciával tisztelegtek az író előtt A székely apostol címmel emlékkonferenciát tartottak a Magyar Írószövetség budapesti székházában szerdán az 1953-ban Madridban elhunyt Nyirő József író újratemetése alkalmából. A konferenciát Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke nyitotta meg. Bevezető előadásában rámutatott, hogy nincs olyan ország, ahonnan annyi "kiművelt emberfőt" üldözött el a "20. század két nagy pusztító izmusa", a nácizmus és kommunizmus, mint amennyit Magyarországról. A politikus példaként Wass Albertet, Tordas Tibort, Határ Győzőt, Püski Sándort és Gombos Gyulát említette. "Magyarországon a magyar hagyományok és a magyar észjárás szerinti írásművészet és művelődés mind a Rákosi-, mind a Kádár-korban tiltott irodalomnak minősült" – vélekedett, hozzátéve, emiatt a magyar közönség nem ismerhette meg olyan írók műveit, akiknek ma "megingathatatlan helye" van a magyar szépirodalomban, közoktatásban. Lezsák Sándor szerint ilyen Nyirő József is. Megjegyezte: az elüldözött alkotók a száműzetésben is írták műveiket, sokszor csak az asztalfióknak. Szerinte mindezt nem tették volna, ha nem bíztak volna igazukban, abban, hogy az utókor kárpótolja őket. "Az újratemetés alkalmat ad újrakezdésre, újraértékeléshez, újraszületéshez is" – szögezte le Lezsák, hozzátéve, hogy Nyirő József újratemetése jelképesen is lezárja száműzetését. "Szellemének a száműzetését még csak ezután kell felszámolni" – jegyezte meg, hozzátéve, hogy az író műveit meg kell ismertetni az ifjúsággal és azokkal a "százezrekkel", akik az 1990-ig tartó kultúrpolitika miatt nem találkozhattak alkotásaival. Lezsák Sándor úgy vélte, hogy az író rehabilitációját nem lehet csupán a könyvpiacra bízni, abban segítenie kell az államnak is, például filmadaptációk készítésével is. Emlékeztetett: az újratemetéssel Nyirő József végakarata teljesült. Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár előadásában négy erdélyi író, Tamási Áron, Wass Albert, Bánffy Miklós és Nyirő Jószef életútját hasonlította össze. Az államtitkár rámutatott arra, hogy az 1930-as éveket optimizmus, az elkészült és megjelent művek feletti öröm jellemezte mind a négy írónál. Felidézte, hogy a II. világháború és a század második fele "szétzilálta és megölte" mind a négy írót, valamennyiüket a szülőföldjüktől távol érte a halál. Csak ezután térhettek haza: elsőként Tamási Áron, majd Bánffy Miklós, Wass Albert, utolsóként pedig a mostani újratemetéssel Nyirő József "fenyvesei, forrásai közé". Szőcs Géza kiemelte: a halálukkor megvont "keserű mérleget" enyhítheti, hogy hőseik mindvégig az olvasóikkal voltak és vannak az 1930-as évek bizakodásával, önbizalmával, humorával, önérzetével, "átmentve számunkra a termékeny évek igézetét, megteremtve a kapcsolatot a halhatatlan szerzők és az örök olvasók között". Szőcs Géza hozzátette: hirdették és hirdetik, hogy noha az író maga múlandó, az irodalom örök. A konferencián Medvigy Endre és Pomogáts Béla irodalomtörténész; Mács József felvidéki magyar író, szerkesztő; Lakatos Mihály író; Tari István költő, író; Hegedűs Imre János és Márkus Béla irodalomtörténész; Skultéty Csaba író; Bertha Zoltán irodalomtörténész, kritikus és Vári Fábián László költő tartott előadást. Népújság (Marosvásárhely) 2012. június 5.Űzze el a szabadság gondolata a rabságétZúgó harangszó emlékeztetett tegnap délután Sepsiszentgyörgyön a 92 évvel ezelőtti trianoni döntésre, az országzászló egykori helyén, az Erzsébet parkban több százan gyűltek össze a Nemzeti Összetartozás Napján tartott megemlékezésen. A Magyar Polgári Párt által kezdeményezett rendezvényen az SZNT, az MPP, valamint az EMNT képviselői is részt vettek, az RMDSZ távolmaradásáról levélben értesítette a szervezőket – a kampányra hivatkozva nem kívántak felszólalni. Székelyföldet a jelenlegi román kormány is gyarmatként kezeli, s ha nem lépünk kellő határozottsággal és elkötelezettséggel, akkor véget ér az évezredes történelem Erdélyben, Székelyföld pedig a szórvány sorsára juthat – mondta az egybegyűltekhez elsőként szóló Gazda Zoltán, aki beszédében a történelmi igazságtételt, jogaink követelését szorgalmazta, az autonómia elérésének fontosságát hangsúlyozva. Figyelmeztetett: a 92 évvel ezelőtti döntésnek voltak Romániára is vonatkozó, nemzeti közösségünk jogait szigorúan védő, kötelező érvényű kitételei, melyeket egyetlen érdemtelenül megnövelt területű ország sem tartott be. Ezért kell a leghatározottabban síkra szállnunk, követelnünk azon jogok érvénybe léptetését. Különösen fontos, hogy most erős és kitartó legyen magyarságtudatunk és önbecsülésünk, a magyar népnek meg kell mutatnia életerejét, úgy kell viselkednie és élnie, mint ahogyan az a Kárpát-medence vezető népéhez illik – szólt a megemlékezőkhöz Balla Claudiu, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom képviselője. Hány égtájra néz a csonka Magyarország? Talán nincs is annyi, ahány felé földünket osztották – mondta az EMNP részéről felszólaló Nemes Előd. Emlékeztetett, csak önmagunkban bízhatunk, s arra buzdította a megemlékezőket, legyenek büszkék elért sikereikre, és itt teremtsenek gyermekeik számára is élhetőbb jövőt. Bálint József, az MPP megyeszékhelyi elnöke úgy fogalmazott: nem lehet boldog, önfeledt ünneplésünk, de segíthet a tudat, hogy egyek vagyunk, számíthatunk egymásra, összetartozunk. A megemlékezésnél is fontosabb, hogy arccal a jövő felé fordulva, közösen találjuk meg a módját annak, miként tudnánk és miként lenne érdemes nekünk, magyaroknak megmaradni itt, a Kárpát-medencében olyan nemzetként, amely méltó a múltjához, és ehhez a múlthoz méltó jövőt is tud tervezni magának – fogalmazott Lakatos Mihály, Magyarország Kulturális Koordinációs Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője. Kovács István unitárius lelkész imájával egy időben ismét megszólaltak a harangok, a megemlékezés végén az egybegyűltek elénekelték himnuszainkat. Demeter Világ Katalin. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. június 5.Ahol a templomban erdő nőMargittai Gábor újságíró, irodalomtörténész, egyetemi oktató olyasvalamire vállalkozott az eltelt majd másfél évtizedben, ami nála jóval korosabb és tapasztaltabb tudósoknak is a becsületére vált volna: őszintén és józanul szembenézni mindazzal, amit Trianon jelentett a magyarság számára, higgadt számvetést készíteni mindarról, ami volt, ami maradt, ami van, és ami a jövő számára még megmenthető, mindezt természetesen nem a szobában „duruzsoló” fűtőtestek melegében, mások által jegyzett tudósítások, fényképek és térképek alapján, hanem kitartó, kemény és szívós munkával, saját kezűleg és „szeműleg” elvégezve kinn a terepen, sokszor zord, sokszor fájdalmas, sokszor szívet melengető körülmények között, majd nagyszerű könyvekben összegezni és közzétenni a tapasztalatokat, biztos kézzel irányt mutatva a tekintetben, amit sokan és sokszor, de a leginkább különböző színű ködökben tapogatózva próbálnak, próbálunk megtalálni: hogy miként tudnánk és miként lenne érdemes nekünk, magyaroknak, megmaradni itt, a Kárpát-medencében. Margittai Gábor a Trianoni menyecske című kötete előszavaként közzéteszi a maga Kiáltó Szóját, és ez a Kiáltó Szó, az eredetihez híven, kóskárolyi okossággal, józansággal és higgadtsággal van megírva. Tekintete, értelemszerűen, elsősorban a magyarság peremvidékeit pásztázza, ott, ahol a szórványközösségek – a tömbmagyarság melegét nem, támogatását is csak szűkösen érezvén – az önfeladás határán a végóráikat élik, és ahol a magyar kultúra olyan emlékei enyésznek el méltatlan körülmények között, melyek már az utóbbi fél évszázadban sem képezték kollektív tudatunk részét. „Eltelt kilencven év a Kárpát-medencében, s valószínűleg a felének sem kell eltelnie eztán – írja Margittai Gábor – hogy soha többé ne leljük fel Árpád-kori templomainkat, reneszánsz főúri kastélyainkat, csatatereink emlékműveit, hősi halottainkat, nemrég még eleven tájnyelvi kincseinket, dédszüleink nyomait a hajdani kisvárosokban, Isonzótól kezdve a Délvidéken, Dél-Erdélyen, Máramaroson, a Szepességen át egészen a jelenleg ausztriai Őrvidékig.” “Szentélyeiket – folytatja – amelyekben hajdan imádkoztak, ma idegen nyelven énekelt zsoltárok töltik be. Jó esetben… Mert előfordulhat az is, hogy birkapásztorok vették birtokukba, az oltár előtt trágyadomb magasodik, a magyar szenteket ábrázoló freskókon obszcén vésetek, s a falakról levertek, elloptak mindent, ami pásztori otthonok ékessége lehet.” Margittai Gábort – mint írja – nem az önigazoló és önsanyargató igazságkeresés vitte el ezekre a tájakra, hanem annak felismerése, hogy „írnunk kell ezekről a vidékekről, mert hamarosan nem lehet. Nem lesz, akit megszólaltassunk, aki utolsó lelkészként, szántóvetőként összefoglalja szétporlott gyülekezete históriáját. (…) S ha ők nem lesznek többé, az elgazosodott temetők, a tető nélküli, szentélyükben fiatal erdőket nevelő istenházák törmelékeiből nehéz lesz kihámozni, kik is éltek egykor e környéken, és milyen nyelven imádkoztak Istenhez. Hogy kik lehettek e határemberek határfalvaiban – kik is voltak a külső magyarok.” Mert nélkülük – az egyébként is kiszolgáltatott emlékeink, épületeink – puszta „bizonyítékká” sorvadnak, amelyek aztán „pofonegyszerűen hamisíthatók”. Merthogy bizony nem elég, hogy egy traumatikus országvesztést kellett elszenvednünk kilenc évtizeddel ezelőtt, de a beköltözők, a minden történelmi illemszabályra fittyet hányó telepesek „ma már azt is sajátjuknak tekintik, az ő kezük munkájának, az ő történelmük elszakíthatatlan részének, ami soha nem volt az övék.” Ez ellen pedig minden jóérzésű, józanul gondolkodó magyarnak tennie kell – mondja Margittai Gábor – és nem szobakuruckodással, a realitásoknak fittyet hányó vasárnapi szlogen-irredentizmussal, mert ezek minden másnál hatékonyabban tesznek azért, hogy Trianon következményei „visszafordíthatatlanok és mindent elsöprők legyenek”, hanem a szórványban élő nemzettársainkra való odafigyeléssel, hagyományaink és múltunk sorvadó emlékeinek rehabilitálásával, ápolásával és megőrzésével. S még csak világelsők sem leszünk ezzel, sokkal inkább a sor végén a helyünk, mert a szerző pl. Isonzónál, a mai Szlovénia területén járva kénytelen megállapítani, hogy: „azzal szembesül az ember, hogy magyarok nem vettek részt ebben a világháborúban.” Ugyanis „jóformán nem akad magyar nyelvű felirat, tájékoztató tábla, családnév, amely az Isonzó mentén elveszett sok tízezer honvédet idézné”… S míg a többi nemzet elesett katonáinak az emlékét gondosan ápolják, a gondoskodó magyar kéz nyoma kínosan hiányzik… Sajnos, a példa nem szabályt erősítő kivétel, hanem maga a szabály. Szóval, tennivaló van, lenne bőven – mondja a maga csendes módján Margittai. Mindez számomra kellemesen meglepő módon egybecseng azzal, amit Margittai Gábor egyik pályatársa, L. Simon László költő és politikus fogalmazott meg Személyes történelem című esszéketötetében, azaz: „A cselekvő igén van itt a hangsúly: tenni valamit, cselekedni, elvégezni a kötelességet, a ránk rótt és önkéntes feladatokat. Mert a hazaszeretetnek a tettekben is meg kell nyilvánulnia, minden – látszólag a haza nagy dolgaitól függetlenül – cselekedetünk mögött búvópatakként kell jelen lennie: mikor kitakarítjuk a lakásunkat, rendesen felöltöztetjük az iskolai ünnepségre induló csemeténket, mikor megmetsszük a szőlőt, felássuk a konyhakertet, részt veszünk a templom kimeszelésében, mikor meglátogatjuk a nagyszüleinket, kimegyünk a temetőbe, virágot teszünk a vázába, mikor részeseivé válunk a szűkebb és tágabb közösségünk ünnepeinek. Aki szereti a hazáját, az nem elmegy, hanem visszajön, nem elvesz, hanem ad, nem egyedül akar boldogulni, hanem hozzá akar tenni valamit, egy kis darabot a közös nyelv, az együtt megélt dolgok emléke és a közös múlt által abroncsként összefogott valósághalmazhoz, a nemzethez, a hazához.” És mivel mindketten – Margittai és L. Simon is – ahhoz a fiatal nemzedékhez tartoznak, amelynek szándékaitól, mentalitásától és tenni akarásától igen sok függ az elkövetkezendő két évtizedben, minden fölös hevültség, felhő- és ábrándkergetés nélkül egyszerűen azt mondhatom: bizakodás tölti el a lelkem. (A 2012. június 3-án tartott székelyudvarhelyi közönségtalálkozó felvezetőjeként elhangzott előadás szerkesztett változata.) Lakatos Mihály Margittai Gábor (1973, Budapest) egyetemi tanulmányait Szegeden végezte, magyar-filozófia szakos végzettségét az újságírás területén hasznosította. Elsősorban a magyar-magyar kapcsolatokat, a más kultúrákban létező magyar vonatkozásokat, a magyar kultúrához fűződő emlékeket kutatta és kutatja a Kárpát-medencében, Európa más országaiban, Afrikában és Ázsiában. A Magyar Nemzet főmunkatársa. Székelyhon.ro 2012. július 10.Reálisak az érettségi eredményekA diákok valódi tudását tükrözik az idei katasztrofális érettségi eredmények, vélekednek a szakemberek, akik szerint a diákok tanuláshoz való negatív hozzáállása legalább olyan mértékben hozzájárult a siralmas teljesítményhez, mint az oktatási rendszer hiányosságai. A megkérdezettek kivétel nélkül úgy gondolják, a probléma megoldását a differenciált, kétszintű érettségi bevezetése jelentené, hiszen nem várható el, hogy a szakközépiskolában végzett tanulók ugyanabból a tananyagból vizsgázzanak, mint a gimnáziumokban felkészített diákok. Fellebbeznek. Országszerte több tízezer óvást nyújtottak be a gyenge eredményt elért érettségizők Amint arról beszámoltunk, a vasárnap közzétett adatok szerint országos szinten, az óvások elbírálása előtt a diákoknak mindössze 43 százaléka vette sikerrel a megmérettetést, több erdélyi megyében pedig az 50 százalékot sem érte el az átmenési arány. A tegnapi nap folyamán országszerte több tízezren fellebbeztek az eredmények ellen, az óvások elbírálása utáni végleges eredményeket 13-án, pénteken függesztik ki. A gimnáziumok jól teljesítettek Király András, az oktatási minisztérium államtitkára a Krónikának úgy nyilatkozott, tulajdonképpen nem meglepő az idei érettségi eredménye, több tanfelügyelőség a próbavizsgákon elért jegyek alapján ennél is rosszabb teljesítményre számított. Mint mondta, több tényező is hozzájárul a katasztrofális végeredményhez, azonban legalább az méltányolandó, hogy a tavalyi és idei érettségi minősítések valóban a diákok tudását tükrözik. „Több éve tartó áldatlan helyzettel állunk szemben, hiszen a diákok hosszú idő óta mindenféle szelekció, megmérettetés nélkül jutnak egyik szintről a másikra. A nyolcadik osztály után szervezett kisérettségi például továbbtanulás szempontjából nem releváns, hiszen a rendelkezésre álló helyek alapján mindenki bejut kilencedik osztályba” – fejtette ki Király. Mint mondta, fontos megjegyezni, hogy a gimnáziumok többségében az érettségi átmenési arány elérte a 80 százalékot, 50 százalék alatti teljesítményről a szakközépiskolák esetében beszélhetünk. „A szakközépiskolák végzősei számára a tételsorok egyértelműen nehezebbek, mint az átadott tananyag, ezért egyértelműen differenciált érettségire lenne szükség. A diákok hozzáállása is jelentős mértékben változott, így amíg nincs elképzelés arról, hogy mi legyen azokkal, akik nem akarnak iskolába járni, elméleti oktatásban részt venni, addig marad a mostani helyzet” – vélekedett az RMDSZ-es államtitkár. Király András szerint ugyanakkor sok esetben a pedagógusok hozzáállásával is probléma adódik, a diáklétszám megtartásának érdekében ugyanis egyes esetekben a tanárok „lazítanak” a tananyagon, elnézőbbek a tanulókkal szemben. Hangsúlyozta, az oktatási rendszer reformjára vonatkozó elképzelések is sorra megbuktak az elmúlt évtizedekben, a tavalyi tanügyi törvényt sem alkalmazták a cselekvéstől való félelem, a fennálló rendszer ridegsége miatt, az utolsó, valódi arculatváltást eredményező, Andrei Marga nevéhez kötődő reform óta nem történt igazi változás. Azzal kapcsolatban, hogy a székelyföldi megyékben az országos átlagnál jóval gyengébben teljesítettek, az államtitkár kifejtette, a legnagyobb problémát Hargita és Kovászna megyében is a diákok iskolával szembeni morálváltása jelenti. Hozzátette, érthetetlen, hogy a székelyföldi iskolákban az idei érettségin nem román nyelv és irodalomból, hanem matematikából teljesítettek legroszszabbul a diákok. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásifőtitkár-helyettese értékelésében szintén hangsúlyozta, a középiskolákban végzett magyar fiatalok több mint 70 százaléka sikeresen érettségizett. Mint mondta, a korábbi évek eredményei miatt ijesztőek lehetnek az idei statisztikák, ezért fontos kiemelni, hogy a gimnáziumok magyar végzettjei körében az országos szinten mért átmenési arány megközelíti a 80 százalékot. Hozzátette, emiatt várhatóan nem csökken jelentősen az egyetemekre jelentkező magyar hallgatók száma a tavalyi adatokhoz képest, az esetleges visszaesés pedig leginkább demográfiai okokra vezethető majd vissza. „Éppen azon fiatalokról van szó, akik számára a sikeres próbatétel és a felsőfokú továbbtanulás a fő cél. Ugyanakkor sajnos a szakközépiskolák fiataljai továbbra is kis arányban érettségiznek, az idei eredmények mélypontot jelentenek, több szakközépiskolában egyetlen vizsgázónak sem sikerült az érettségije. Kiemelkedő volt azok száma is, akik befejezték ugyan az utolsó középiskolai tanévet, de meg sem jelentek a vizsgákon” – részletezte Magyari. Hozzátette, természetesen egyenlő mértékű figyelmet és támogatást kell kapniuk mind az elméleti, mind a szakközépiskoláknak. Valós tudást tükröznek az eredmények Keresztély Irma Kovászna megyei főtanfelügyelő szintén úgy vélte, a diákok valós tudását tükrözi az idei érettségi eredménye, szerinte ugyanakkor önámítás lenne, ha a pótérettségin könynyebb tételekkel próbálnák feltornászni az átmenési arányt. A tanfelügyelő kifejtette, már a nyolcadikos képességvizsgán elkezdődik az ördögi kör: a diákok bármilyen eredménnyel bejutnak a középiskolába. A tanárok nem buktatják meg az elvártnál gyengébben teljesítőket, hiszen ha csökken a diáklétszám, megszűnik az osztály, így elveszíthetik állásukat. Hangsúlyozta, az elmúlt évig érettségin is segítették a vizsgázókat, az egyetemen pedig szintén bevételi forrást jelent a hallgató, és az is előfordulhat, hogy a rendszeren éppen csak „átevickélő” fiatalok visszakerülnek a tanügybe pedagógusként. „Az elmúlt két évben végre vettük a bátorságot, és szembenéztünk a tényekkel. Most arra van szükség, hogy az egész rendszert gyökeresen átgondoljuk” – szögezte le Keresztély Irma. A főtanfelügyelő szerint a diákokat, a tanárokat és a rendszert is terheli a felelősség a katasztrofális eredmények miatt. A diákok nem motiváltak, nem tanulnak, a szülők túl nagy elvárásai miatt nincsenek sikerélményeik, az iskolában tanultaknak pedig később nem veszik hasznát. „A pedagógusok munkamorálja sem megfelelő, túlterheltségre panaszkodnak, holott más országokban sokkal többet dolgoznak a tanárok, a romániai heti 18 órás átlaghoz képest. Angliában például hetente 29 órát tanítanak. Az érettségi típusú feladatokat ráadásul nem gyakorolják eleget a diákokkal” – magyarázta a főtanfelügyelő. Mint mondta, az oktatási rendszer is felelős, az új tanügyi törvényt másfél év alatt sem sikerült alkalmazni, nem dolgozták ki az új típusú tanterveket, nem készültek el az új tankönyvek. Keresztély Irma szerint nem a román nyelvtudás hiányosságai miatt teljesítettek gyengén a Kovászna megyei diákok, hiszen román nyelv és irodalomból az átmenési arány meghaladta az 50 százalékot. Mint mondta, a végzősöknek inkább matematikából, fizikából és kémiából akadtak nehézségeik, a diákok 60 százaléka megbukott. Kovászna megyében egyébként 32 százalék volt az óvások benyújtása előtt a sikeresen érettségizők aránya, míg tavaly meghaladta a 44 százalékot. Differenciált érettségi, feltételekkel Nem tartja elvetendő ötletnek a többszintű érettségi bevezetését Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes, aki azonban csak azzal a feltétellel véli jónak ezt a megoldást, hogy azoknak, akik először alacsony szintű, egyetemi felvételire nem érvényes érettségi vizsgát tettek, lehetőségük legyen bármikor emelt szintű vizsgán megmérettetni, amennyiben mégis tovább szeretnének tanulni. Kéry ugyanakkor kifejtette, az idei érettségin a román- és a matematikajegyek rontották az átlagot. A megyében az átmenési arány a tavalyihoz képest egy százalékkal emelkedett, elérve az 53 százalékot. Legjobban a kis létszámú egyházi iskolák teljesítettek, a nagyváradi magyar gimnáziumok eredményei pedig nem sokban térnek el az elmúlt évi teljesítménytől. Országos szinten reális eredmények születtek az idei érettségin – értékelte lapunknak Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes, aki rámutatott, a Kolozs megyei eredmények jobbak az országos átlaghoz képest. A megyében egyébként a vizsgázók 54 százaléka érettségizett sikeresen, az arány tavaly is hasonló volt. Kérdésünkre a főtanfelügyelő kifejtette, egyetért a kétszintes érettségi bevezetésével, ugyanis irreális elvárás, hogy a matematikát heti két órában tanuló szakközépiskolás ugyanazt a teljesítményt nyújtsa, mint a tantárgyat heti négy órában tanuló gimnazista. „Kolozs megyében elsősorban a szakközépiskolák végzőseinek osztályzatai rontották az átlagot, Kolozsváron például az átmenési arány két magyar középiskolában is meghaladja a 80 százalékot” – magyarázta Péter Tünde. Rontják az átlagot a tavaly megbukottak A Maros megyei diákoknak alig több mint 45 százaléka érettségizett sikeresen, Ştefan Someşan főtanfelügyelő szerint pedig az arány akár 60 százalék körül is mozoghatna, ha a vizsgákon nem vettek volna részt a tavaly elbukottak, akik többsége idén sem érte el a 6-os átlagot. A nemrég kinevezett főtanfelügyelő is úgy vélekedett, a gyenge eredmények elsősorban a mindenki számára azonos vizsgaanyagnak tudhatók be, ezért mindenképpen be kellene vezetni a differenciált érettségit. Ezzel szemben egyes vizsgafelügyelők szerint csakis a diákokon múlt az országos szintű gyenge eredmény. A Bolyai Farkas Gimnáziumban előfordult, hogy a vizsgázó Mihai Eminescu egyik verse helyett egy Caragiale-művet elemzett, egy másik végzős pedig arra kérte a felvigyázó tanárt, hogy amennyiben elalszik vizsga közben, egy idő után ébressze fel. A megszigorított vizsgakörülmények miatt várható volt a drasztikus átlagcsökkenés Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában is, Hargita megyében ugyanis idén először használtak megfigyelőkamerákat. A megye három tanintézetében – a gyergyóditrói Puskás Tivadar Iskolaközpontban, a gyergyóalfalvi Sövér Elek Iskolaközpontban, valamint a zetelaki P. Boros Fortunát Középiskolában – egyetlen diáknak sem sikerült az érettségije. A székelyföldi térségben az átmenési arány ugyanakkor messze elmarad az országos átlagtól, a diákoknak alig harmada, 30 százalékuk vizsgázott sikeresen. Bartolf Hedwig tanfelügyelő úgy nyilatkozott, a kamerák miatt szigorúbbak voltak a vizsgafeltételek, sokan pedig egyetlen tantárgyból buktak meg, így az augusztusi pótérettségin jó eséllyel javíthatnak. Lakatos Mihály, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium igazgatója úgy nyilatkozott, nem a tételek nehézségi szintje miatt születtek gyenge eredmények, sokkal inkább a megnövekedett szigor okozta a siralmas teljesítményt. Krónika (Kolozsvár) 2012. július 30.Művészi falumonográfiaRendhagyó falumonográfiával ajándékozták meg Málnást szerzői. Ilyen, fotóalbumba oltott faluismertetéssel biztosan kevés közösség dicsekedhet tájainkon. A munkát az előszót jegyző Tőkés László jelenlétében mutatták be pénteken a református parókián. A művészi fényképeket Kovács Endre alsóőrsi fotóművész készítette, egy kicsit a testvértelepülés érzelmeit is artisztikus formába öntve – mondotta Balla Barna református lelkész, a valamikor itt szolgáló Tőkés nagytata mai utóda. A Kovács Attila iskolaigazgató és Kisgyörgy Tamás társszerkesztésében megjelent, kiemelkedően szép kiállítású kötet a Charta nyomda színvonalas munkáját is dicséri. Lakatos Mihály, a szentgyörgyi magyar kulturális központ vezetőjének méltató szavai után Cserey Zoltán történész az általa írt fejezetből emelt ki érdekességeket, így többek közt azt: Málnás a középkorban ama sajátosságával hívta fel magára a figyelmet, hogy benne a nem katonarendű elem volt túlsúlyban évszázadokig, s később az iparosítás úttörőjeként az első üvegycsűrnek adott otthont.(b. kovács) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. szeptember 12.Dancs Rózsa, a nyelvvigyázó asszonyAz volt a célom, hogy tovább vigyem és tovább adjam a magyar nyelvet – fogalmazta meg lapszerkesztői, írói, művelődésszervezői hitvallását a Kanadából hazalátogató Dancs Rózsa hétfő este sepsiszentgyörgyi könyvbemutatóján. A Magyarország Kulturális Központja idénynyitó rendezvényén a háromszéki kötődésű írónő Vaddisznók törték a törökbúzát című kötetéről, illetve az általa szerkesztett, magyar és angol nyelvű, Kalejdoszkóp kulturális folyóiratról beszéltek. A Bod Péter Megyei Könyvtárban a nyugati magyarság kiemelkedő képviselőjeként köszöntötte Dancs Rózsa „főszerkesztőt, laptulajdonost, szépírót, a kanadai magyar irodalom nagyasszonyát” Lakatos Mihály, a sepsiszentgyörgyi magyar kulturális intézmény vezetője. Dancs Rózsa túlzónak tartva a jelzőket az est folyamán többször megismételte: úgy jött haza, mint testvér, rokon, barátnő, hajdani magyartanárnő, „annak érzem magam, aki 1987-ben két gyermekkel kitántorgott Amerikába”, látogatását Sepsimagyarós fennállásának 500. évfordulójához időzítette, emellé pászítottak több településen is író-olvasó találkozót. Sepsiszentgyörgyön ez alkalomból elbeszéléseket és interjúkat tartalmazó, 2010-ben bővítve kiadott kötetének szerkesztője, Varga Gabriella beszélgetett vele, verset mondott Zorkóczy Zenóbia színművész. Dancs Rózsa érmihályfalvi születésű, ám gyermekkorának helyszíne Sepsimagyarós, innen került a Székely Mikó Kollégiumba, később magyartanárként tíz évig tanított választott szülőföldjén, a megyeszékhelyen is, ám mint fogalmazott, „legizgalmasabb, legszínesebb” óráit Kőröspatakon tartotta. Kanadába kitelepedve Sütő András igéjét – „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk” – követte a torontói Magyar Ház sajtóigazgatójaként, magyar kulturális rendezvények szervezőjeként, a családja által alapított, ma már tizedik évfolyamában lévő, kéthavonta megjelenő, magyar és angol nyelvű Kalejdoszkóp folyóirat főszerkesztőjeként. Ez a diaszpóra egyetlen és magas színvonalú kulturális folyóirata – magyarázta Varga Gabriella. Dancs Rózsát 2010-ben Szervátiusz Jenő-díjjal tüntették ki, akkori laudációját Varga Gabriella fogalmazta meg, aki most újra felolvasta sorait, „tűzvigyázónak, XXI. századi női Ábelnek”, illetve „nyelvvigyázónak” nevezve őt. Az írónőt a könyvtárban egykori magyartanára, Albert Ernő is köszöntötte, mint Dancs Rózsa fogalmazott, neki köszönheti sorsának alakulását. Mózes László Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. április 5.Székely zászló – Nagyszabású kivizsgálás zajlik Gyergyószentmiklósonrendőrségi jegyzéken majdnem húsz közintézmény szerepel, minden intézményvezetőt kihallgatnak, a héten az iskolák igazgatóitól kértek nyilatkozatot. Az Ilie Sandru által tett feljelentésre kedden a Batthyány Ignác Techniaki Kollégium igazgatóját, Farkas Zoltánt, tegnap Gál Árpádot, a Fogarasy Mihály Általános Iskola vezetőjét, ma délelőtt pedig Lakatos Mihályt, a Salamon Ernő Gimnázium igazgatóját hívatták a rendőrségre. Írásban kellett nyilatkozniuk egy kérdéssorra, hogy ki tette ki, kinek a felhívására. Lakatos Mihály elmondta, hogy a Salamon Ernő Gimnázium homlokzatára azután került ki a zászló, miután Hargita megye zászlajává választották az arannyal díszített világoskék lobogót. A rendőrségen leírta, hogy senkitől nem érkezett felszólítás az eltávolítására, Makkfalvára is hivatkozott, akik 2010-ben már pert nyertek a székely zászló ügyében a segesvári bíróságon. Nincs szándékában a bejárat fölül levenni a zászlót, mindaddig, míg írásbeli felszólítást nem kap rá. A rendőrségi kihallgatások hatására azonban a napokban már eltávolítottak néhány zászlót a közintézmények homlokzatáról Gyergyószentmiklóson. Vincze Csilla marosvasarhelyiradio.ro Erdély.ma. 2013. április 8.Rendőrségi vizsgálat a zászlót kitűző iskolák igazgatói ellenHargita megyében rendőrségi kihallgatásra idézték be a székely zászlót kitűző iskolák igazgatóit. Fogarasy Mihály Általános Iskola és a Salamon Ernő Gimnázium igazgatójának kellett megjelennie a rendőrségen az intézmény homlokzatára kitűzött székely zászló miatt. Lakatos Mihály a Salamon Ernő Gimnázium igazgatója az MTI-nek vasárnap elmondta, pénteken kellett írásos nyilatkozatot adnia a rendőrségen arról, hogy milyen körülmények között került ki a tanintézményre a székely zászló. Elmondta, azt a tájékoztatást kapta, hogy egy nyugalmazott maroshévizi tanár feljelentése nyomán folyik vizsgálat székelyzászló-ügyben. Lakatos Mihály tudni vélte, hogy Székelyudvarhelyen is hasonló idézést kaptak az iskolaigazgatók. Laczkó György, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium igazgatója az MTI-nek elmondta, több mint egy hónappal ezelőtt kellett írásos nyilatkozatot adnia. A rendőrség csupán nyilatkozatot kért, nem kérte a zászló eltávolítását. Nyílt levélben szólította meg vasárnap az oktatási intézmények igazgatóit Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke. Az MTI-hez is eljuttatott levélben Borboly nyomatékosította, nincsen olyan hatályos jogszabály Romániában, amely tiltaná a helyi, megyei vagy regionális zászlók használatát. A megyei vezető szerint a rendőrségi vizsgálat az intézményvezetők megfélemlítését szolgálja, „hátha meggondolják magukat, és leveszik azt a fránya zászlót". Borboly Csaba arról tájékoztatta az intézményvezetőket, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által létrehozott Mikó Imre szolgálattól kért jogi segítséget. A Hargita Megyei Tanács 2009-ben a megye zászlajává nyilvánította a székely zászlót. A határozatot román civil szervezetek támadták meg a bíróságon, először arra hivatkozva, hogy a jelkép diszkriminálja a román közösséget. Miután ezt a pert elvesztették, arra hivatkoztak, hogy egy megyének nem lehet saját zászlaja. Az utóbbi per végén, tavaly szeptemberben a Marosvásárhelyi Táblabíróság jogerősen hatályon kívül helyezte a megyei tanács határozatát. Borboly Csaba tájékoztatása szerint az ítélet mindeddig nem jelent meg a Hivatalos Közlönyben, ezért nem hatályos. MTI Erdély.ma. 2013. április 8.Beidézett zászlótűző igazgatókRendőrségi kihallgatásra idézték be Hargita megyében a székely zászlót kitűző iskolák igazgatóit. A Marosvásárhelyi Rádió hétvégi híre szerint a hét során a gyergyószentmiklósi Batthyány Ignác Technikai Kollégium, a Fogarasy Mihály Általános Iskola és a Salamon Ernő Gimnázium igazgatójának kellett megjelennie a rendőrségen a tanintézet homlokzatára kitűzött székely zászló miatt. Lakatos Mihály, a Salamon Ernő Gimnázium igazgatója tegnap az MTI-nek elmondta, pénteken kellett írásos nyilatkozatot adnia a rendőrségen arról, hogy milyen körülmények között került ki a tanintézet homlokzatára a székely zászló. Elmondta, azt a tájékoztatást kapta, hogy egy nyugalmazott maroshévízi tanár feljelentése nyomán folyik vizsgálat székelyzászló-ügyben. Lakatos Mihály tudni vélte, hogy Székelyudvarhelyen is hasonló idézést kaptak az iskolaigazgatók. Laczkó György, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium igazgatója a hírügynökségnek arról számolt be, több mint egy hónappal ezelőtt kellett írásos nyilatkozatot adnia. A rendőrség csupán nyilatkozatot kért, nem kérte a zászló eltávolítását, mondta. (Niţă: a székely zászló nem nemzeti jelkép A Székelyföld közigazgatási egységként nem létezik, a székely zászló pedig nem nemzeti jelkép, ezért nem kellene kitűzni a közintézményekre – jelentette ki pénteken Sepsiszentgyörgyön Constantin Niţă tárca nélküli energetikai miniszter, a Szociáldemokrata Párt (PSD) alelnöke. A politikus újságírói kérdésre, miszerint zavarja-e a sepsiszentgyörgyi városházán lengedező székely zászló, kifejtette: véleménye szerint az állam jelképeit tisztelni kell, a székely zászló pedig nem tekinthető annak, ezért nem kellene kitűzni azt közintézményekre. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester házigazdaként hozzátette, hogy a helyi és regionális identitás, jelképek nem ellenkeznek az ország érdekeivel.) Krónika (Kolozsvár). 2013. április 11.Versekből a napKöltészetnapi beszélgetés László Noémi költővel, az E-MIL elnökével „Nem túl ildomos, ha egy költő, aki feltehetően minden nap versekkel foglalkozik – és különösen akkor, ha boldog költőről van szó –, azt mondja, hogy ünnep számára ez a mai nap. A költészet napját éppen azért honosították meg, hogy mindazok, akik nem költők, verseket olvassanak, ami adott esetben felemelő is lehet” – vallja László Noémi költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke, hozzáfűzve: ennek ellenére a költők is bátran ünnepelhetnek április 11-én, sőt, legfőképpen azáltal, ha saját verseiket olvassák fel, közben ugyanis „megmutatkozhatnak” a körülöttük élők előtt. A nyilvános szerepléssel járó megmutatkozásról és a fiatal költőnemzedékről is beszélgettünk az alkotóval, aki jelenleg, több E-MIL-taggal együtt Gyergyóalfaluban, a Kimenő Összművészeti Diákfesztiválon tartózkodik. – A délelőtti műhelytevékenységek mellett könyvbemutatók, író–olvasó találkozók, színházi előadások és koncertek várják a tegnap óta zajló Kimenő fesztiválon jelen lévőket, a diákokat és a közreműködő partnerintézmények képviselőit egyaránt. Hogyan kapcsolódtok ennyi minden mellett a Magyar Költészet Napjához is? – Mivel több költő lesz meghívottként jelen a fesztiválon, úgy döntöttünk, hogy idén Gyergyóalfaluban szervezzük meg a hagyományos költészetnapi felolvasásunkat. Heten lépünk majd fel – Farkas Wellmann Endre, Gáll Attila, Géczi János, Király Zoltán, Lakatos Mihály, László Noémi és Szentmártoni János – április 13-án, szombaton délután a fesztiválon, emellett idén is bekapcsolódunk a magyarországi Versmaratonba. A mai nap folyamán 92 költő olvassa fel azokat a műveit, amelyek Az év versei antológiában jelentek meg, a Magyar Napló Kiadó gondozásában. Aki pedig nem tud Budapestre odautazni, azt telefonon kapcsolják be az élő műsorba. Két évvel ezelőtt jelen voltam az eseményen, idén viszont elég nehéz lenne ott lenni, miközben délelőtt tíztől egyig irodalmi műhelyt tartok Gyergyóalfaluban. – Magyarországi idő szerint délelőtt 11 órakor kezdődik a Versmaraton a Thália Színház Mikroszínpadán, és este 11-kor ér véget, az érdeklődők a Kossuth Rádió honlapján követhetik az eseményt. Mikor hívnak téged? – Itteni idő szerint három és négy óra között fognak hívni, bár az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva némi csúszást is bele lehet kalkulálni ebbe. – El lehet árulni, hogy mit olvasol fel a Versmaratonon? – Talán három vagy négy versem, úgy is mondhatnám, költeményem jelent meg a Nagy Gábor által szerkesztett antológiában, ezek közül hangzik majd el valamelyik a műsorban. Minden bizonnyal a rádiós szerkesztők javaslata, döntése is befolyásolja, hogy éppen melyiket kell felolvasnom… – Izgulsz, amikor a saját verseidet tolmácsolod? – Nem mondanám, hogy izgulok, elég hosszú ideje foglalkozom ilyesmivel, úgyhogy hozzászoktam már a közönség előtti szerepléshez. Az sem igaz viszont, hogy a felolvasás nagyon közel állna hozzám; én inkább a moderátor szerepét szeretem vállalni, vagy szerencsésebb esetben a közönséggel való oda-vissza labdázást. Nem tartozom azok közé, akik költőként a színpadra születtek, s azt hiszem, nem is tudom úgy előadni a verseimet, hogy az úgy föltétlenül sikeres legyen. Gyakran jobbnak tűnik, amikor egy színész tolmácsolja valamelyik költeményemet, mintha én olvasnám fel. Időnként persze sikerül úgy előadnom, hogy a vers végére közös hullámhosszra kerüljek a közönséggel, és egyfajta kegyelmi állapotot éljek meg. Ezekért a mini-katarzisokért mégiscsak érdemes keresztülverekedni magunkat a „költő vagyok–verset írok–a verseimet felolvasom–és nem hagyom abba” állapoton. Ha viszont választhatok egy felolvasásra szánt, hosszú, filozofikus költemény és egy szellemes, dalszerű vers közül, minden bizonnyal az utóbbira voksolok. – A lányod is ment veled ezúttal Gyergyóalfaluba? Kíváncsi lennék, hogyan viszonyul ahhoz, hogy az édesanyja költő. – Eleinte úgy volt, hogy jön, végül azonban a nagymamájánál maradt. A tavalyi árkosi írótáborban velem volt viszont, és valahol természetes is, hogy különböző rendezvényeken fölbukkannak írók, költők csemetéi – a szigligeti JAK-táborban például hagyományosan gyerekek is megfordulnak. Tekla jelenleg öt és fél éves, és amikor az óvodában megkérdezték, kinek mivel foglalkoznak a szülei, azt mondta: az anyukája költő. Otthon nem beszélek vele erről, ennek ellenére valamilyen szinten számon tartja a dolgot, hiszen látja, hogy például épp verset írok a Napsugárnak. Körülbelül fél évvel ezelőtt levette a polcról előbb a Labdarózsa, majd a Feketeleves című gyermekvers-kötetemet. Megkért, hogy olvassak fel belőlük, de úgy érzem, számomra nem volt annyira jó ez az élmény. – Tavaly februárban választottak az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökévé. Hogyan boldogulsz az ezzel járó feladatokkal? – Azt tapasztalom, hogy nem mindig lehet úgy intézni a dolgokat, hogy azzal mindenki elégedett legyen; ennek ellenére jó, hogy létezik a szervezet, immár tizenegy éve folyamatosan, ezalatt kialakult bizonyos tapasztalati tőke, amire az elkövetkező időszakban is lehet építeni. Nem hátrálhatunk meg, nem csukhatjuk be az ajtót egyik napról a másikra csak azért, mert időnként nem tetszenek azok a viszonyok, amelyek közé kerülünk. – Hogyan jellemeznéd az utánpótlást, az új költőnemzedéket? – Minden generáció más társadalmi körülmények között indul útjára, más történelmi kártyát húz a maga számára. Ami a mostani fiatalokat, a pályakezdésen már túl lévőket és a pályakezdőket illeti, ők mintha elszigeteltebben léteznének, és nem gondolkodnának annyira közösségben. Persze lehet, hogy tévedek, és nincs is szükség közösségre, de én úgy nőttem fel, úgy indultam a pályán, hogy szinte nem is önmagamként, hanem egy csoport tagjaként voltam jelen. S bár az ember folyamatosan igyekezett önállóan is „valakivé válni”, mindvégig odafigyeltünk egymásra. • Közel száz költő olvassa fel saját verseit a harmadik Versmaratonon Budapesten, a Thália Színház Mikroszínpadán. Személyesen avagy telefonos kapcsolásban a következő erdélyi személyiségek kapcsolódnak be a 12 órás rendezvénybe: Bogdán László, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Kovács András Ferenc, Láng Orsolya, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Papp Attila Zsolt és Visky András. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár). 2013. május 15.Tervek a Magyar Kulturális KözpontnálKönyvbemutatók, előadások és bornapok lesznek a következő fél év rendezvényei között, melyet a Magyar Kulturális Központ munkatársai szerveznek Sepsiszentgyörgyön. Lakatos Mihály, a Magyar Kulturális Központ igazgatója sajtóértekezleten számolt be kedden délben a központ jövőbeli terveiről, és ismertette a meghívottak munkásságát is. Több könyvbemutató, előadás, közönségtalálkozó is szerepel a terveik között, elsőként pedig a hétvégi előadást emelte ki az igazgató. A péntek délutáni Észak-Korea – magyar szemmel című előadáson az érdeklődők számos különös dolgot tudhatnak meg arról, hogy mi történik a „vasfüggöny” mögött Észak-Koreában. Az MKK rendezvénysorozatai vasárnap folytatódnak a Székely Nemzeti Múzeumban, ahol 18 órától kerül bemutatásra Gróf Nádasdy Borbála könyvtrilógiája, aki a Nádasdy család leszármazottja és táncosnő, ünnepelt filmszínésznő majd író lett. Az írónő, aki Párizsban telepedett meg, mindig ragaszkodott a magyarságához, és mai napig úgy tölti mindennapjait, hogy fél évet Franciaországban, fél évet pedig hazájában, Magyarországon él. A könyvbemutatókat követően május 21-én a Kortárs irodalmi folyóirat munkatársai mutatkoznak be Sepsiszentgyörgyön, Ambrus Lajos főszerkesztő és Pécsi Györgyi versrovatvezető rendhagyó irodalomórát is tartanak a középiskolásoknak. Júniusban két rendezvénnyel jelentkezik az MKK, elsőként a Hitel – a negyedszázados folyóirat elmúlt évtizedeit ismerhetik meg az érdeklődők Papp Endre főszerkesztő és Falusi Márton szerkesztő által. Erre június 12-én kerül sor, valószínű, hogy a központon kívüli helyszínen, mivel fontos lenne kivinni az eseményeket más helyszínekre is – mondta Lakatos Mihály. Szintén júniusban kerül bemutatásra Az ember tragédiája is, a vetítést követően pedig közönségtalálkozót szerveznek Jankovics Marcellal, a Tamási Áron Színház új stúdiótermében. Az idei év egyik legfontosabb eseménye a Tokaj Napok Székelyföldön elnevezésű rendezvény lesz, melyet október közepére terveztek, és amelynek keretében színházi előadással, fotókiállítással, könyvbemutatókkal és természetesen jó borokkal várják majd az érdeklődőket. A kulturális központ tervei azonban nemcsak idénre szólnak – mondta az igazgató –, hiszen a jövő évi elképzelések is megszülettek már. „Jövőre lesz a holokauszt 70. évfordulója, melyre emlékkonferenciát tervezünk. Olyan jeles, az erdélyi magyar irodalom jelentős alakjait idézzük fel mint Karácsony Benő vagy Ligeti Ernő tragikus élettörténete. Bizonyára ismerik az emberek ezeknek a nagyszerű íróknak a sorsát, de azt talán kevesen tudják, hogy amikor Ligeti Ernőt és családját lelőtték a nyilasok, egy arrajáró katona megmentette a fia életét, aki jelenleg Kanadában él” – mesélte Lakatos Mihály. Bús Ildikó szekelyhon.ro 2013. szeptember 1.Páratlanul tragikus helyzetben – A magyar irodalom a nemzet megtartójaPomogáts Béla budapesti irodalomtörténész és Czegő Zoltán költő, író, újságíró voltak Magyarország Kulturális Központjának első meghívottjai a nyári szünet után. A több mint 100 kötetet író, és még egy annyit szerkesztő anyaországi irodalomtudós ezúttal az Erdélyben született magyar irodalmat bemutató könyveiről beszélt, majd Czegő legújabb történelmi regényéről fejtette ki véleményét a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termét megtöltő érdeklődők előtt. A házigazda szerepét betöltő Lakatos Mihály bevezető mondataiból kiderült, bár az erdélyi magyar irodalom története megírásának gondolatával már rég foglalkoznak a Tündérkert irodalomtörténészei, a nagy mű a mai napig nem született meg. Ennek oka talán az előttük falként tornyosuló nagy dilemmában rejlik: lehet-e, szabad-e egyáltalán erdélyi magyar irodalomról beszélni, vagy csak egységes magyar irodalom létezik? Pomogáts szerint csak egy magyar nemzeti irodalom létezik, melynek az erdélyi egy sajátos része. Éppen ezért adta a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó felkérésére megírt és gondozásában megjelenő művének a Magyar irodalom Erdélyben címet. E hatalmas és egy ember erejét messze meghaladó munkának eddig három kötete, az 1918–1944-es, 1945–1968-as, valamint az 1969–1989-es időszakokat felölelők kerültek a piacra. Jövő esztendőben remélhetőleg megjelenik az utolsó és egyben legkényesebb, az 1989-es változás után alkotó, zömében még élő szerzőket bemutató 4. kötet is. Az est folyamán azt is megtudhattuk, hogy az írószövetség egykori elnöke az irodalomban nem kedveli a tolvajnyelvet. „Az irodalom közérthető kell legyen, hiszen közkincs, és a magyar nemzet legfontosabb megtartója, valamint szolgálója. A határok ugyanis változnak, a politikusok és a kormányok pedig jönnek-mennek, ezért csak a magyar irodalom az, ami nekünk megadja a nemzeti lét keretét és nemzeti identitásunkat. Ha ez nem lett volna, és nem lenne olyan nagy és értékes, mint amilyen, akkor Trianon után Magyarország elsüllyedt volna a történelemben” – vallja. Czegő Zoltán Néma lovak című történelmi regényének értékeit a budapesti irodalomtörténész a következő négy pontban foglalta össze: a kiválasztott történelmi korszak és annak hitelessége, tragikus, éppen ezért mozgósító erejű történelemfilozófiája, a szerkezet arányos felépítése, valamint ízes nyelvezete. Művének megírásáról maga a szerző így vélekedik: „Meggyőződésem, hogy soha nem volt ilyen tragikus helyzetben Erdély és az erdélyi magyarság, mint az utóbbi majdnem évszázadban, Trianon után. Az, ami velünk 1920-tól eddig történt, és most a számadatokra utalok, az szinte a ravatalunk. Ezért választottam azt a kort, hogy mutassam meg, hová vezet a széthúzás, az egyet nem értés akkor, mikor 3+2 ellenség tapos, öl, gyilkol és rabol.” Bedő Zoltán Székely Hírmondó Erdély.ma 2013. szeptember 16.A mag is, a föld is jó volt (Tízéves a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum)Fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum. A szombati rendezvényen mutatták be az érdeklődőknek a múzeum két új állandó tárlatát is: a Békebeli otthonok. Egy pávai tanítócsalád polgári lakáskultúrája (rendezte Dimény Attila), illetve A zabolai Condrea család otthona (rendezte Kinda István). Az eseményen a hazai és magyarországi kultúra jeles személyiségei, muzeológusok, a téma iránt érdeklődő polgárok, gyerekek voltak jelen. Vargha Mihály a Székely Nemzeti Múzeum „kishúgaként”, az intézmény legfiatalabb külső egységeként köszöntötte a jubiláló zabolai tárlatot. „Minden falunak kellene hogy legyen ilyen múzeuma. A zabolai közösség becsülje meg saját múzeumát” – hangsúlyozta. Ligia Fulga, a Brassói Néprajzi Múzeum igazgatója egyedinek értékelte a két új tárlatot. „Nagyon fontos, hogy a fiatalok, gyerekek megismerhessék, hogyan éltek az őket megelőző nemzedékek” – nyomatékosított. Dimény Attila az általa rendezett tárlat értékét taglalva mondta: egy családtól származik, ez nagyon fontos, ma már igen ritka az ilyen teljes lakberendezés. Kinda István, a Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa megjegyezte: a tízéves évforduló még szebb lehetett volna, ha a zabolai múzeumnak lehetne állandó, teljes munkakörű alkalmazottja, aki az új kiállítások rendezésében is szerepet vállalna. Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke a zabolai múzeum megnyitásakor is jelen volt. Most, a tízéves évfordulón díszoklevéllel tüntette ki a múzeum munkaközösségét. Pozsony Ferenc, a múzeum megálmodója, alapítója – aki az ünnepség során a tőle megszokott szerénységgel nem mondott bővebb ünnepi beszédet – Kötő József tíz évvel ezelőtti ajándékát vette elő zsebéből: egy miniatűr Nofertiti-szobrot. Lakatos Mihály, a Magyar Köztársaság Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője – aki 2004-ben a zabolai múzeum „keresztelőjén” is részt vett – a budapesti Hagyományok Háza Utolsó óra programja részeként gyűjtött, 50 CD-n rögzített folklóranyagot ajándékozott az ünneplő múzeumnak. A magyar kormány csángó múzeumot érintő támogatásáról elmondta: a mag is, a föld is jó volt, a múzeum jó példája annak, hogy érdemes az ilyen ügyek mellé állni. A zabolai Mihai Condrea – akinek családi lakásberendezését most a múzeum tájházában lehet megtekinteni – jó ismerőse nagyapjának – elevenítette fel Pozsony Ferenc. A Mihai Condrea (1901–1984) és felesége, Maria Furtună (1910–2001) házában megőrzött bútorokat és textíliákat a zabolai önkormányzat segítségével vásárolta meg a csángó múzeum. A bútorok nagy része Zabolához közeli kisvárosokban készült szecessziós stílusban, a konyha viszont régiesebb formákat őriz. A Kinda István rendezésében elkészült kiállítás darabjait Jakabfi Edit, a múzeum restaurátora készítette elő a tárlatra. Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. december 15.„Az irodalom egyetlen haszna, hogy élni segít”A székelyudvarhelyi G. Café érdeme, hogy az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) a Küküllő menti várost tartotta érdemesnek díjkiosztó gálája helyszínéül választani, de a Szentimre utcai kultúrkocsma talán nagyobb érdeme, hogy színvonalas kultúrkínálatával értő, befogadó közönséget sikerült kinevelnie. A szombaton este tartott eseményen a díjazottak mellett számos más, a jelenkori irodalomban és irodalomért tevékenykedő meghívottal ismerkedhetett meg vagy találkozhatott újból a nagyérdemű. Nem csak zenei programokban volt gazdag az év a G. Caféban, hisz az elmúlt hónapokban a jelenkori irodalom olyan nagyjai vonultak fel a kultúrkocsmában, mint Bodor Ádám, François Bréda, Kányádi Sándor, Laczkfi János, Grecsó Krisztián, vagy legutóbb Esterházy Péter. Az esztendő mintegy megkoronázásaként az E-MIL szombaton este a kávézóban tartotta tizenegyedik díjkiosztó gáláját. A G. Café irodalmi estjeinek hagyományos házigazdája, Murányi Sándor Olivér író ezúttal László Noémi költőnek, az E-MIL elnökének engedte át a mikrofont. „Az Erdélyi Magyar Írók Ligája hagyományosan minden évben kiosztotta az E-MIL Méhes György Nagydíjat és az E-MIL Méhes György Debütdíjat. Idén a szervezetben történtek jónak nem nevezhető dolgok, melyeknek jó következménye viszont az volt, hogy megjelent négy új díj vers, próza, irodalomtudomány és -kritika, valamint gyermekirodalom kategóriákban” – mondta el bevezetésként. Az est első felében a díjazottakkal és a díjnyertes kötetekkel – Király László költő Készülődés Pazsgába című, Szántai János költő, író, producer, forgatókönyvíró A jó, a rossz, a csúnya és egyéb mesebeli párbajok című, valamint Molnár Vilmos prózaíró Az ördög megint Csíkban című kötetével – ismerkedhettek meg a részvevők. Az E-MIL irodalomtudományért és -kritikáért járó díját dr. Fried Istvánnak adományozta, az udvarhelyiek által már jól ismert „tanár úr” azonban nem tudott részt venni az eseményen. Milyen kell legyen az első mondat? – szegezte a kérdést a meghívottaknak László Noémi. Molnár Vilmos szerint igaznak, meghökkentőnek. „Az első mondat olyan, mint egy ígéret, kötelezi az írót, hogy a továbbiakban se okozzon csalódást az olvasónak” – fejtette ki. A vers lebegőbb, irreálisabb és egyben sűrítettebb is, mint a próza, Király László elmondta: ezért megtervezni azt nem lehet, a versnek nincs receptje. Szántai János a filmbeli horogról beszélt, amin a néző, mint a hal, felakad, és a horgász, vagyis a rendező berántja a film világába. „A prózában, akárcsak a mesében, az első mondat valóban egy horogként funkcionál, arra ösztökéli az olvasót, hogy tovább olvasson. Jelen kötet esetében semmilyen problémám nem volt az első mondattal, tekintettel arra, hogy az valóban párban íródott meg, hisz Kristóf fiamnak volt egy olyan időszaka, amikor ontotta az első mondatokat. Szerintem minden apa vagy apaszerepben játszó férfi találkozik ezzel a szituációval. Ezek kiváló horgok voltak, az én munkám abban állt, hogy ezekből a magánmitológiákon túl jelentéstartalmú szövegek szülessenek” – mesélte a szerző. A jó címekről és a „címbaromság” kihívásairól is szó esett, a beszélgetés vallomástételre késztette Molnár Vilmost: ezúton mondott köszönetet szerkesztőtársának, Lövétei Lázár Lászlónak, a Székelyföld irodalmi folyóirat főszerkesztőjének, aki díjnyertes kötetének címét adta. „Mással is volt ilyen, de azt már nem mondom el” – tette hozzá végül Molnár Vilmos. A felolvasásokat követően Lakatos Mihály, a Balassi Intézet Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának igazgatója köszöntötte a díjazottakat, két „szép mondattal” ajándékozva meg a hallgatóságot. „A díjak a múlandó embernek szólnak, a művek az örökkévalóságnak. És minden egyes mű egy szem abban a láncban, melyet magyar irodalomnak nevezünk” – hangsúlyozta Lakatos, Claude Roy francia költőt is idézvén, aki szerint az irodalom tökéletesen haszontalan, egyetlen haszna, hogy élni segít. Méltató beszédet mondott még Zsidó Ferenc író, Fekete Vince költő és László Noémi, illetve Karácsonyi Zsoltnak, a kolozsvári Helikon folyóirat irodalmi szerkesztőjének Király Lászlóról írt laudációját, valamint Fried István köszönőlevelét hallhatta a közönség. Kovács Eszter Székelyhon.ro 2013. december 21.Bővülő kulturális kínálatFolyamatosan bővül és jövőre még szerteágazóbb lesz a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központjának programkínálata, az elmúló évről és 2014 első negyedévi rendezvényeiről Lakatos Mihály intézményvezető számolt be. A magyar nemzet történelme az egyik legfontosabb sorozata a kulturális központnak, tavaly négy, idén három előadást tartottak a különböző korokat legjobban ismerő történészek Székelyföld-szerte, a soron következő történelmi fordulópont az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, ennek bemutatására februárban kerül sor, és ugyancsak 2014 témája az 1914-ben kitört első világháború. A különböző rendezvények tételes felsorolása hosszadalmas lenne, csupán számadatokat említve: idén összesen 31 irodalmi jellegű programot szervezett a kulturális központ, hét képzőművészetit, emellett filmvetítés, élsportolók előadása színesítette kínálatukat. Idén először bekapcsolódtak a Szent György Napokba a csángó délutánnal, a sikeresnek bizonyult kezdeményezést folytatják. Ugyancsak először szervezett ünnepi műsort október 23-a tiszteletére a sepsiszentgyörgyi iroda, ennek is folytatása lesz, de jövőben már március 15-re is készülnek önálló rendezvénnyel. Október 23-hoz kapcsolódik a focibajnokság – ugyancsak a folytatás szándékával. Az idei újdonságokhoz tartozik még – de már jövő évi „eredménnyel” – a madéfalvi siculicidium témával meghirdetett képzőművészeti pályázatuk, ennek folytatásaként jövőben Gábor Áron-témájú irodalmi pályázatot írnak ki. És egyáltalán nem utolsósorban egy román nyelvű könyv kiadásának társfinanszírozása zárja az idei esztendő újdonságainak sorát, Hamvas Béla A bor filozófiája című művét a sepsiszentgyörgyi Hubbes László fordította le. Azonban nemcsak bővült a kulturális központ kínálata, hanem egy beígért rendezvénnyel szegényebb is lett:pénzügyi okok miatt nem tudták idén megszervezni a magyarországi borvidékeket bemutató sorozat második kiadását, Lakatos Mihály azonban reméli, a Tokaj-napokra 2014-ben sor kerül. Jövő év első negyedében a már bejáratott sorozatok mellett a Magyar Kultúra Napján szervez műsort a kulturális központ, az erdélyi magyar irodalom két meghatározó személyiségét, Szilágyi Istvánt és Király Lászlót hívták el Sepsiszentgyörgyre. Különlegesnek ígérkezik még a marosvásárhelyi Fekete Zsolt fotós kiállítása, aki ugyanazt ugyanolyan szögből fényképezte le, mint másfél évszázada Orbán Balázs, az egykori és mai felvételek párhuzamos bemutatásának a Lábas Ház ad otthont. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. január 23.Évtizedek viharaiban (A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője)Sokféle jelzővel illették a sepsiszentgyörgyi köztemetőben kialakított Hősök temetője központi emlékoszlopának felújítását, az elmúlt napokban lapunk hasábjain, de internetes fórumokon is folyt a vita, mely során sokan megkérdőjelezték a munkálat szakszerűségét és a történelmi igazsághoz való közét. Utánajártunk a történteknek. A sepsiszentgyörgyi köztemetőben levő Hősök temetőjének állapota egyre romlott, főként a világháborús emlékműként emlegetett központi obeliszk festett rosszul. Sarkai letöredezve, két oldalán a bevésett nevek kopottak. Szemből nézve legfelül még éppen ki lehetett silabizálni a feliratot: VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE. Alatta kidudorodás. Magyarország összetört címerét takarták el a II. világégés után – tudja a közvélemény, s megtoldja: világháborús magyar emlékmű. Még lennebb újabb felirat: A HAZÁÉRT. Ez már jól olvasható. A legalsó, szélesebb tömbön hegyével lefelé mutató, álló kard az 1914-es és 1918-as szám között. Az első világháború kezdetének és végének évei. Az obeliszk két oldalára neveket és rendfokozatokat véstek. A betűk kopottak, de nagy részük még olvasható. A ravatalozó felőli oldalon idegen csengésű, a Csíki negyed felől magyar nevek. Az emlékoszlop s az egész Hősök temetője megérett a rendezésre. A levegőben volt a restaurálás szükségessége, itt-ott el is hangzott, hogy meg kellene oldani. Felújítani az emlékoszlopot 2008. október végén Háromszéken járt az illetékes központi közigazgatási hivatal: a védelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó Hősök Kultuszát Ápoló Országos Hivatal – röviden a kegyeleti hivatal – küldöttsége. Tagjai jártak Bereckben, Gelencén, megtekintették Grigore Bălan tábornok, Păiuș David hadnagy sírját, az aldobolyi hősi temetőt, melynek felújítási munkálatait támogatta a hivatal, továbbá Sepsiszentgyörgyön a Bronz Bélaként ismert Román katona emlékművét és a Hősök temetőjét. Találkoztak Antal Árpád András polgármesterrel is. Szóba került többek között a hősi temető kérdése. Ennek rendbetételét sürgette a küldöttség, sőt, esetleges támogatást is meglebegtettek. (Szekeres Attila: Fel kell újítani a hősök emlékművét – Háromszék, 2008. okt. 31.) 2010 elején már komolyan szóba került az emlékmű – melyről tudni vélték, hogy Kós Károly tervezte – restaurálása. Volt egy polgári kezdeményezés, melynek során Bereczki Kinga, a Civilek Háromszékért Szövetség elnöke – akkor a Magyar Polgári Párt színeiben – a városi tanács tagja megszerezte a magyarországi Vay Ádám Logisztikai Ezred és a Társadalom Baráti Kör támogatását. A városháza is lépett, s felmérette a temető és emlékmű állapotát a restaurálási tervekhez. Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser a Háromszéknek akkor úgy nyilatkozott, a műemlékvédelmi előírásoknak megfelelő terv elkészülte után, remélhetőleg még abban az évben megújul az emlékmű. Két nappal március idusa után az országos levéltár megyei fiókja székhelyén sajtótájékoztatót tartott Ioan Lăcătușu, több Kovászna megyei román civil szervezet vezetője, akkoriban a levéltár főtanácsosa. A levéltárban a városházi iratok között egy névsorra bukkant: megtalálta annak a 147 katonának a névjegyzékét, aki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban berendezett tábori kórházban hunyt el 1917–1918 között. Az osztrák–magyar, német, olasz, román hadseregek katonái voltak, tíz jelenlegi ország területéről származtak. Lăcătușu kérte, hogy az emlékművet állítsák vissza eredeti alakjában. Szerinte a két világháború között állított obeliszkről ,,1940 után eltávolították a román feliratot és szimbólumot, oda írtak valamit Horthyról, amit majd a kommunizmus idején vakartak olvashatatlanná”. Cristian Liviu és Ioachim Grigorescu tartalékos ezredessel közösen kezdeményezték, hogy minden évben a román hősök napján, a mennybemenetel ünnepén méltóképpen emlékezzenek meg a háborúban elesettekről nemzetiségre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. (Szekeres Attila: Milyen jelkép kerüljön a honvédemlékműre? – Háromszék, 2010. márc. 18.) Ioan Lăcătușu később tanulmányt közölt kutatási eredményeiről: Az igazság a sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjéről levéltári források tükrében. (Megjelent az Angustia 15. számában 2011-ben, olvasható a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Polgári Fórumának honlapján – Forumharghitacovasna.ro) Háborgás Tavaly október utolsó napjaiban felújították az obeliszket. November 1-jén a köztemetőben világítók meglepődve tapasztalták: szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop. Az idén január 12-én a Hősök temetőjében a II. Magyar Királyi Hadsereg 1943-as tragikus kimenetelű doni vereségére emlékezők latolgatták, vajon miért nem került vissza az obeliszkre A HAZÁÉRT felirat, Magyarország címere és a fölötte álló, VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE emlékfelirat. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították”, s csodálkoztak a város hősi halottait felsoroló táblák előtt, mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek. Az észrevételeknek a lapban való jelzését követően a felháborodás az internetes hozzászólók körében gyűrűzött. Ezek után – szintén a lap hasábjain – Bereczki Kinga feltette a kérdést: ki a felelős? Meg is válaszolta: Elsősorban az ún. szakértők, akik megfelelési kényszerből mellőzik a valós tényeket, és nem állnak ki a történelmi igazságért. (Bereczki Kinga: Ki a felelős a történelemhamisításért? – Háromszék, 2014. január 15.) Ezek után folytatódott a háborgás az internetes hozzászólók körében. Az önkormányzat nevében Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser visszajelzést közölt: Az emlékművek helyreállítási alapelve értelmében az ismert legrégebbi állapotot kell visszaállítani. A várostörténeti kutatások azt bizonyították, hogy az eredeti műemléken semmilyen címer vagy a hősök nevének felsorolása nem szerepelt. A felújított emlékművön annak legrégebbi ismert állapotától eltérő új szimbólum vagy szöveg megjelenítését a bukaresti kegyeleti hivatal nem engedélyezi, a nemzetközi szabályok és gyakorlat nem teszik lehetővé. A bukaresti hivatal a magyar címert és a Horthy Istvánnak emléket állító feliratot is tartalmazó kérést az említett okokból visszautasította. A felújítás során a megbízott cég tévedésből felcserélte a keleti és nyugati oldal legfelső kőlapjait. Ennek a tévedésnek tudható be, hogy A város hősi halottai felirat alatt számos különböző nemzetiségű személy neve szerepel, az Itt nyugszanak felirat alatt pedig a magyar katonák neve. Amint az időjárási viszonyok lehetővé teszik, a cég a hibát kiküszöböli. Az önkormányzat a felújított emlékmű hivatalos, ünnepélyes átadását ez év második felére tervezte, amikorra a körülötte lévő sírkert rendezése is elkészül. (Czimbalmos Kozma Csaba: Az emlékmű eredeti állapotát kellett helyreállítani – Háromszék, 2014. január 17.) Helytörténeti kutatás 2010-ben a Hősök temetőjéről még keveset tudtak. Úgy hírlett, a temetkezés ott már 1916-ban, a román betöréskor megkezdődött, s a mindenféle nemzetiségű elesetteket oda temették. A temető tervét a város Kós Károllyal készíttette. Hogy a sírkereszteket ki faragta, nem lehetett tudni, de úgy vélték, a Magyarország területén is fellelhető keresztekre hasonlítanak leginkább. Egy 1942-es irat szerint Puskás István uzoni mesterember vállalta az emlékmű restaurálását s arra Magyarország címerének kifaragását – mondotta akkor Demeter Lajos helytörténész. Az önkormányzat helytörténeti kutatást rendelt a történelmi igazság feltárására. A munkával Demeter Lajost bízta meg. A kutatást összegző tanulmány megjelent a magyarországi Hadtörténeti Múzeum Értesítőjének 13. számában 2012-ben (Demeter Lajos: A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője). A Hősök temetőjének teljes rendezését követő őszi avatóra a városháza kiadja a tanulmányt magyar és román nyelvű füzetekben. Az Osztrák–Magyar Monarchiában Az első világháború kitörése után Sepsiszentgyörgyön mintegy hatvan-hetven orosz hadifoglyot útépítésre irányítottak. Közülük egy 1915-ben meghalt, a baromhegyi román ortodox temetőben temették el – meséli lapunknak Demeter Lajos. 1916-ban Erdélybe betört a román hadsereg, s itt jóformán katonaság nem lévén, elfoglalta a várost. Rövid ideig a Ferencz József Közkórházban hadikórházat működtettek. Itt két román katona halt meg – betegségben –, őket is a román temetőbe temették. A német hadsereg egy nagyobb egysége és magyar huszárok visszafoglalták a várost. Egyetlenegy hősi halottja volt az összecsapásnak, Lakatos Mihály huszár, akit lelőttek a román katonák. Őt a vártemplomi református temetőben, Pap Lehel helyi cementgyáros kriptájában helyezték el időlegesen. Oda még elhelyeztek néhány, az ojtozi szoros–Sósmező vonalán zajló harcokban megsebesült, a sepsiszentgyörgyi katonai kórházban elhunyt honvédet. A Monarchia császári és királyi hadtápállomás-parancsnoksága 1916 karácsony szombatján lefoglalta a Székely Nemzeti Múzeumot, ahol katonai járványkórházat rendezett be. Az itt elhunytakat 1917-től a köztemetőben kijelölt parcellán temették el. Ez a német emlékműként ismert obeliszk környéke, ahol hősi temetőt alakítottak ki. A kórházban betegségben elhunyt német, szerb, horvát, bosnyák, olasz, orosz, ukrán, rutén, ruszin, a honvédségnél szolgáló román katonákat és hadifoglyokat temettek. A háború végéig 297-re nőtt az elhantoltak száma, s négyen a Pap Lehel kriptájában voltak időlegesen. Lőtt seb következtében egy orosz katona és a már említett Lakatos Mihály hunyt el. A holtak nyilvántartását a katonakórház vezette. A jegyzéknek csupán egy része került elő a levéltárban: 147 katona nevét, rendfokozatát és hovatartozását jegyezték fel a német és az osztrák–magyar hadsereg hivatalos nyelvén, németül. A sírokra fakereszteket állítottak, s a német katonák a személyi igazolójegy, az ún. dögcédula alapján azokra felírták az adatokat. Demeter Lajos szerint már ekkor történhettek torzulások, bizonyos nevek németesítve kerülhettek fel a dögcéduláról a kimutatásba, onnan meg némely tévesen kerülhetett át a keresztre. 1917-ben állította az első hősi emlékoszlopot a német hadtápállomás-parancsnokság, innen a német emlékmű elnevezés. Két szomszédos oldalára a német vaskeresztet és Magyarország kiscímerét (így néz ki Magyarország mai címere – Sz. A.) helyezték. Föléjük két oldalon átfolyó német feliratot véstek: Den tapferen Helden (A vitéz hősöknek), alájuk két évszámot: 1914–1917. Nagy-Romániában Az impériumváltást követően a hősi temető hanyatlásnak indult. 1921-ben csupán 34 kereszt felirata volt teljesen vagy részben olvasható. A nemzetközi békeszerződések értelmében a román hadügyminisztérium utasította a helyi közigazgatást a hősi temetők rendbetételére, ápolására és a hősökről való megemlékezésre. A hiányzó vagy megrongálódott kereszteket nyírfából készített újakkal pótolták, illetve cserélték ki. Zátyi József városgazda 1921. decemberi felmérésében 295, nagyrészt névtelen rendezett sír és az emlékmű előtt Carl Gersinich alezredes sírja szerepel. A hősi temető rendezésére Kós Károly előtervet készített, azt a városi tanács ülésén bemutatta, s el is fogadták. Ám máig ismeretlen okból nem valósult meg, s később Szász István városi mérnökkel készíttettek új tervet. De ez sem valósult meg. 1927-ben országos rendelet született a hősi halottak egy helyre gyűjtéséről és hősi temető kiképzéséről. Sepsiszentgyörgynek már volt rendezett hősi temetője, ahol minden évben mennybemenetel ünnepén, a román hősök napján megemlékezést tartottak. Akkor miért kellett új hősi temetőt létesíteni a meglévőtől félszáz méterre? – merül fel a kérdés. Demeter Lajos abban látja ennek magyarázatát, hogy kellett egy olyan kegyeleti hely, ahol a románság – abban az időben ez leginkább a megye és a város vezetőségéből, az állami iskolák tantestületének egy részéből, az itt állomásozó katonaságból, a rendőrségből stb. állt – lelki nyugodalmára ünnepelhette a „nagy háborúban” elesett hőseit, és azt, hogy Erdélyt Romániához csatolták. Igaz, hogy a régi hősi temető a román hősök napján megemlékezések színtere lett, de zavaró volt a románság részére az az emlékoszlop, amelyet éppen az ellenséges országok jelképei díszítettek. A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjének tervrajzát a Hősök Kultusza Egyesület központi vezetősége Bukarestben rendelte meg, s az a helyőrségen keresztül jutott el a városházára. A terv, melynek kivitelezését 100 000 lejre becsülték, a központi obeliszk két oldalára 42–42 kereszttel megjelölendő katonasírt, az oszlop alá tömegsírt írt elő. A kivitelezés során a régi temetőből kiásták a halottakat, az újban végül 86 sírt alakítottak ki. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy az az áttemetéskor az új sírokba hantolt csontok fölé a megfelelő név került. A megmaradt csontokat a központi tömegsírba helyezték. Oda költöztették a Pap Lehel kriptájában időlegesen elhelyezett négy honvéd holttestét is. Demeter Lajos az egész műveletet sírgyalázásnak minősíti. Tíz katonáért elköltöztették közel háromszáz földi maradványait. Ez olyan, mint amikor a gombhoz igazítják a kabátot – véli. A bukaresti egyesülettől rendelt keresztekre a neveket itt vésték fel. Egyes neveket románosítottak. Az egyesület négy bronzplakettet is felajánlott. Az átirat szerint a Román Királyság középcímere (a Keöpeczi Sebestyén József által megalkotott nagy-, közép- és kiscímer közül az, amelyen a királyi koronával fedett pajzsot két oroszlán tartja – Sz. A.) vagy az emlékezés jelképe, a babérág és katonasisak kerüljön az obeliszkre. Valószínűleg pénzhiány miatt a plaketteket nem rendelték meg. Az emlékoszlop, melyet Pap Lehel épített, teljesen csupasz maradt. A temető kialakításához Magyarország és Sepsiszentgyörgy városa is hozzájárult 5000–5000 lejjel. A költségek zömét a Hősök Kultusza Egyesület és az ortodox egyház tette ki. A hősi temetőt 1931. október 25-én avatták fel. Következő évben a hősök napján, mely június 9-re esett, újból megemlékezés helyszíne volt. Erről beszámolót közöl a Székely Nép június 12-i számában: „A roppant tömeg, mely a főtéren tartott Istentiszteleten áhítatoskodott, a lehető legkedvezőbb légkörben vonulhatott a Debren-tetői Köztemetőben újonnan berendezett, magasan ég felé nyúló emlékműhöz.” A kicsi magyar világban A második bécsi döntést követően Sepsiszentgyörgy Észak-Erdély részeként ismét Magyarországhoz került. Ekkor módosítottak a hősi emlékműveken. 1941-ben a német emlékműre, az évszám alá magyar feliratot véstek – helytelenül: A VITÉZ HŐSIHALOTTAKNAK. Szotyori Nagy Áron, a Magyar Királyi Hadimúzeum igazgatója az észak-erdélyi hősi emlékművek felmérése során 1941. november 5-én kelt jelentésében írja, hogy Sepsiszentgyörgyön „a városi köztemetőben áll egy felírás nélküli, románok által emelt világháborús emlékmű”. Koncz Árpád polgármester 1942. március 21-én kelt átirata is igazolja, hogy a Hősök temetőjében levő obeliszk „semmi feliratot vagy ábrázatot nem tartalmaz”. Az oszlopra még ebben az évben felszerelték Magyarország 90 cm magas kiscímerét, melyet Puskás István uzoni mesterember faragott gödemesterházi kőből. Az előlapra ugyanakkor bevésték A HAZÁÉRT feliratot, alája az 1914-es és 1918-as évszámot, közéjük a vesztes háborút idéző, lefelé fordított kardot. Az obeliszk ravatalozóház felőli oldalára bevésték az ide átköltöztetett holtak nevét és rendfokozatát. Igen ám, de azok nevét, akik nem az Osztrák–Magyar Monarchia területén születtek, és nem tudták helyességüket anyakönyvben ellenőrizni, a polgármester magyarította: a román, olasz és orosz hadifoglyok, a cseh, bosnyák, galíciai és német katonák esetében a névjavításokat a polgármester végezte el. Például Kohler Ernest helyett Kohler Ernő, Constantin Ioan helyett Konstantin János, Gheorghe Alexandru helyett György Sándor került az obeliszkre. Koncz Árpád egy levélben magyarázza: mivel a románok románosították a neveket, ő visszamagyarosította azokat. 1942. augusztus 20-án repülőszerencsétlenségben elhunyt Horthy Miklós kormányzó fia, helyettese. Magyarország területén elrendelték, hogy emléket kell állítani a hősi halottnak. Háromszéken több településen megtették, Gidófalván ma is látható. Sepsiszentgyörgyön a hősi temető obeliszkjére, a címer fölé vésték be az emlékfeliratot. 1943-ban újabb módosítás történt. Összegyűjtötték Sepsiszentgyörgy hősi halottainak nevét, azokét, akik távol, harctéren estek el vagy fogolytáborban hunytak el, és bevésték az oszlop Csíki negyed felőli oldalába. A második világháború után Az ismét Romániához került Sepsiszentgyörgyön a német emlékműről leverték a német vaskeresztet és Magyarország címerét. A jelképek helye megmaradt, közelről most is jól kivehető, mit is ábrázoltak ott egykor. A hősi obeliszkről szintén leverték Magyarország címerét, maradványait, valamint a Horthy István emlékét őrző feliratot cementes habarccsal eltakarták. Az 1989-es fordulatot követően a feliratról levakarták a maltert, a német emlékmű csúcsára fekete vaskeresztet szereltek. A temető felújítása Demeter Lajos javaslatára a városháza felterjesztette a kegyeleti hivatalhoz a felújítási tervet. Az 1943-as állapot visszaállítását kérte, azaz, Magyarország címerével, A HAZÁÉRT és Horthy-emlékfelirattal. A hivatal – melyet Ioan Lăcătușu jó idejében tájékoztatott saját kutatási eredményeiről – visszautasította a felterjesztett változatot. Másodszor elhagyták a Horthy-feliratot, és két címert javasoltak. Mivel a temetőnek két bejárata van, egyfelől álljon Magyarország kiscímere, az ellentétes oldalon a Román Királyság középcímere. Ezt is elutasították, ám a kard az évszámokkal maradhatott. A hősök neveinek bevésését elfogadták, a kereszteken való újjáírását viszont románul várták el. Azt ki tudták eszközölni, hogy a románoké románul, a magyaroké magyarul, a többieknek az akkor használt hivatalos nyelven, németül kerüljön fel a rendfokozata, a hovatartozás megjelölésével – magyarázta Czimbalmos Kozma Csaba. A munkálatot nem lehet restaurálásnak nevezni, mert a betonoszlopon azt a mozaikot nem lehetett visszaállítani, főleg a betűket újraírni, magyarázza a városgondnok. Ha már felújításról van szó, akkor szakemberek véleményének kikérésével amellett döntöttek, hogy kőlapokkal borítsák az oszlopot, s azokba véssék a neveket. A sepsiszentgyörgyi hősök névsorát a kutatás során bővítették s kiegészítették. Így annyira megduzzadt a lajstrom, el kellett hagyniuk a rendfokozatokat, hogy a keleti oldalra kiférjenek. A nyugati oldalon is – ahova 1942-ben nem véstek fel rendfokozatot – kiegészítették a névsort. A restaurálás során a kőkereszteken majd feltüntetik a megfelelő rangot. Egy emlékművel nem lehet bármit tenni, hanem csak azt, amit az írott és íratlan szabályok megkövetelnek, illetve megengednek – mondja a városgondnok, hangsúlyozva, ez nemcsak a város magyar hőseinek emlékműve, hanem az elhunyt sok más nemzetiségű hősök sírhelye is. Nem kell sem magyarkodni, sem románkodni: amikor elvárjuk, hogy a mi hozzátartozóink távoli sírját ápolják, gondozzák, mi is megteszünk mindent, hogy rendben tartsuk az idegenek nyughelyét. Sajnos, későn vették észre, hogy a mester összecserélte a felső lapokat, s már nem lehetett kijavítani, de tavasszal megteszik ezt. Ott hibáztak, hogy nem takarták le a rosszul felszerelt feliratot, tette hozzá. Az összecserélt kőlapokon ez áll: A VÁROS HŐSI HALOTTAI – EROII ORAȘULUI – 1914–1918, illetve: ITT NYUGSZANAK – AICI SE ODIHNESC – 1914–1918. Antal Árpád András polgármester is úgy érzi, ha eltakarták volna a hibásan felszerelt kőlapokat, sok vitát megelőzhettek volna. De a munkálatot még nem vették át – hangsúlyozza. Az emlékművet abban a lerobbant állapotában nem hagyhatták, az már szégyen volt a város részére. Engedély nélkül sem újíthatták fel. Mivel nem az a típusú ember, aki mindenhez ért, nem ő döntött, szakemberekkel tárgyalt, s megbízták Demeter Lajost, végezze el a kutatást. Számítottak a bukaresti visszautasításokra, mondja, hiszen a hivatal ismerte az emlékmű eredeti állapotát. Az adott körülmények között a lehető legjobban taktikáztak, vélekedik. Tervek Őszre befejezik a Hősök temetőjének rendezését. Ezek után elsőbbséget élvez az Erzsébet parkban levő szovjet emlékmű kérdése – vázolta a polgármester. Azt el szeretnék költöztetni onnan a Köztemetőbe. A városban járt az orosz nagykövetség képviselője, akivel tárgyaltak az ügyről. Demeter Lajost már megbízták az újabb kutatással, hisz be kell bizonyítani, hogy ott nem nyugszanak orosz katonák, nincs temető, csupán emlékoszlop. Remélhetőleg májusban megszületik az összegzés. Utána jöhet a német emlékmű történetének kutatása, majd a rendezése. Kíváncsian várjuk, a bukaresti hivatal ezúttal is ragaszkodik-e az eredeti állapot visszaállításának elvéhez, hiszen az obeliszken a német vaskereszt és Magyarország címere állt. Sírjaik hol domborulnak… Összegzésként elmondhatjuk, az emlékművet nem Kós Károly tervezte, hanem bukaresti szakember, nem „a magyarok” állították, sem a város, hanem az impériumváltást követően a román közigazgatás alatt emelték, eredetileg jeltelen, felirat nélküli oszlop volt. Magyarország címere, A HAZÉRT felirat, a Horthy István emlékére bevésett felirat, a kard, az első világháborút jelölő évszámok, a hősök – sok esetben durván magyarosított – neve és rendfokozata 1942–1943-ban került az oszlopra. Alatta és a Hősök temetőjének keresztjei alatt legalább tíz nemzet fiai nyugodnának. Az emlékműre felkerült a sepsiszentgyörgyi, de másutt elesett első világháborús hősök neve is. Azok, akiknek nevét itt kőbe vésték, s mások, akiket ismeretlenül itt hantoltak el, vagy sepsiszentgyörgyiek, és ki tudja, hol nyugszanak – akaratukon kívül, felsőbb hatalmak parancsára és érdekeiért hagyták el családjukat és mentek küzdeni, azt állítva, hogy a hazáért, pedig attól nagyon távol. Két, egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazott gondolatot elevenítünk fel. A Székely Nép 1915. november 27-i számából Ádám Annát idézzük: „Ezt is, azt is felsőbb parancsra kergetik halálba, s egyiknek úgy, mint a másiknak az a kötelessége, hogy pusztítsák az előtte állót. Nem a katona a bűnös, hanem a kor, a rendszer. A katonára emberséggel nézzen mindenki, akármelyik nemzetből szakadt idegenbe.” Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében 1917. július 30-i keltezéssel kiadott körrendelet hangsúlyozta: a legszentebb hazafiúi kötelességük teljesítése közben áldozatul esett hősök, legyenek azok saját fiaink, szövetségeseink, avagy ellenségeink, a hozzájuk méltó eltemetésre, sírjaik megjelölésére és állandó gondozásra érdemesek. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. február 20.Holokauszt-mártír írókra emlékeztek az EME-nélholokauszt hetvenedik évfordulója apropóján zajló rendezvénysorozat keretében Ligeti Ernő és Karácsony Benő mártírhalált halt írók emlékére tartottak konferenciát tegnap Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén; az eseményen hazai és anyaországi irodalomtörténészek és tollforgatók vettek részt. Az egész napos konferenciát Füzes Oszkár, a Magyar Külügyminisztérium Kulturális és Tudománydiplomáciai Főosztályának vezetője, valamint Lakatos Mihály, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi kulturális központjának igazgatója nyitotta meg. Külön figyelmet érdemel Pomogáts Béla „műsoron kívüli” javaslata, eszerint – mivel a jelenlegi magyarországi hangulat erre nem alkalmas – Kolozsváron kellene lefolytatni egy szabad vitát, amely tisztába tehetné a napjainkra hevesen fellángolt magyar–zsidó témakört. Szabadság (Kolozsvár), 2014. április 3.Farkas Árpád köszöntéseA Székelyföld folyóirat szerkesztőivel és munkatársaival közösen Farkas Árpád költőt születésnapján, ma 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Bogdán László, Borcsa János, Dimény-Haszmann Árpád, Fekete Vince, Ferenczes István, György Attila, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Sántha Attila köszönti. Közreműködik Kolcsár József színművész és a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. április 5.Versek a költőnekSokak számára volt Farkas Árpád „a” költő, némelyek számára mester, egyféle jóakaratú báty, akinek egyéni zamatú, azonnal felismerhető versei mellett erkölcsi tartását is bámulták olvasói, pályatársai. Csütörtök délután bensőséges, szeretetteljes ünnepségen köszöntötték a 70 éves alkotót tisztelői, rokonai, barátai a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A Székelyföld kulturális folyóirat áprilisi számában tizenhárom író és költő üdvözli – versben és prózában – a kerek évfordulóhoz érkezett „élő klasszikust” (akinek sikerült tréfával oldania a pillanat komolyságát), ezeket az írásokat olvasták fel szerzőik: Ferenczes István, Bogdán László, Borcsa János, Dimény Árpád, Fekete Vince, György Attila, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos és Sántha Attila; jelen volt Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője is. Kis zene is fűszerezte a hangulatot: előbb a Kaláka együttes által megénekelt Virágzápor hangzott el, majd a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese adott elő Kodály- és Bartók-műveket, végül pedig Majláth Attila egy népdalt. Kolcsár József színész verseket olvasott fel, a városvezetés jókívánságait Incze Sándor tanácstag, nyugalmazott református esperes tolmácsolta, személyes ráadással is nyomatékosítva az üzenetet. Meglepetten és meghatódva válaszolt minderre Farkas Árpád: mert nem tudott arról, hogy ilyen összeesküvés készül a születésnapjára, és mert „ennyi barátja van még az embernek és a versnek”. Nem ilyen lovat akart ő sem – elevenítette fel gyermekkorát –, előbb pilóta szeretett volna lenni, azután kezdett verset írni, hogy szárnyai nem nőttek. Idővel kiderült, hogy a verseket ki is nyomtatják, és fel is szállnak, emberek közé mennek: így alakult a költői pálya, amelyhez az embernek, magyarnak, székelynek levés kényszere és igyekezete társult. Erre kell törekedni, nem arra, hogy élő vagy holt klasszikusok, esetleg múzsák legyünk – fogalmazta meg a Hargita megyei Siménfalván született, munkásságáért több rangos díjjal is kitüntetett költő, aki büszkén és felemelt fejjel vállalta, ami ráméretett: hogy „erdélyinek születtem és annak kellett maradnom”. Azt is elmondta, hogy külföldön, más tájakon éppen a sajátosan székely szavajárású, ízű, élményvilágú versei a legkeresettebbek, és ez nagy öröm. Éljünk a világban, ha már megadatott nekünk, és legyenek barátaink, mert valahogy így áll össze a közösség; vigyázzunk nagyon egymásra, ahogy én is szerettem volna a szavakra vagy a versekre vigyázni, hogy ne dülöngjenek szanaszét, ne lézengjenek csak úgy a világban – mondotta el köszönetképpen. A rendhagyó születésnap dedikálásokkal, oldott beszélgetéssel végződött. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. május 20.Országos képzéshétvége középiskolásoknakA Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége tizedik alkalommal szervezte meg a nagy népszerűségnek örvendő Országos képzéshétvégét május 9–11. között. A hagyományt követve idén is a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium és a Salamon Ernő Gimnázium Diáktanácsa volt a rendezvény házigazdája. Viszont sok változás is észrevehető volt az eddigi évekhez képest, mint például a rendezvény hirdetése, a játékok típusa, illetve a képzés témája. Az Országos képzéshétvége a MAKOSZ egyik legnagyobb képzése a Közéleti Diák- és Ifjúsági Akadémia (KÖDAK) valamint a Diákönkormányzati Szabadegyetem (DÖKSZAB) után, amelynek lényege, hogy egy alapszintű tudást adjon a választott képzés témájában, és motiválja a diákokat a fejlődésre és a civil szervezeti életben való tevékenykedésre. Mivel a MAKOSZ a diákok érdekképviseletére fektetné a hangsúlyt a következőkben, az OKH képzésének témája is ehhez igazodott. Emberi jogokról, gyermekjogokról és gyűlölet- bűncselekményről tartott interaktív tevékenységet az Amnesty International Magyarországtól érkezett két képző, Pénzes Judit és Grunzó Zsófia. Szó esett az iskolában és a diáktanácsokban felmerülő érdekvédelmi problémákról is, a résztvevők elképzelt helyzetekre dolgoztak ki megoldásokat. A MAKOSZ-nak idén is sikerült az Országos képzéshétvége által megmozgatni több mint 60 embert, minőségi képzést nyújtani és motiválni a diáktanácsokat. Ugyancsak a hétvége eredménye a virágzó kapcsolat az Amnesty International Magyarország és a MAKOSZ, illetve tagszervezetei között. Köszönet a rendezvény megvalósításában a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, a Communitas Alapítványnak, a Sprint- Molnak, a Bagoly Logisticnek, a Salamon Ernő Gimnáziumnak és igazgatójának, Lakatos Mihálynak. MAKOSZ-sajtóiroda. Népújság (Marosvásárhely) 2014. május 21.Konferenciát rendeztek az erdélyi irodalomról BudapestenAz erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma címmel rendeztek konferenciát szerdán Budapesten. A tanácskozáson irodalmi lapokról, szerzőkről, műveikről és a történelmi körülményekről is megemlékeztek az előadók. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozata, a Magyar Írószövetség, a Helikon és a Székelyföld folyóiratok szervezte tanácskozást megnyitó köszöntőjében Fekete György, az MMA elnöke hangsúlyozta, hogy a határon inneni és túli magyarok beszélt, vizuális és zenei nyelve ugyanaz. Mindez elképesztő összetartó erőt jelent - tette hozzá. Demeter Zsuzsa irodalomkritikus Változatok halálsikolyra és madárhangra című előadásában az idén januárban elhunyt Sigmond István íróról emlékezett meg. Mint mondta, Sigmond Istvánt a kritikusok nem kényeztették el, munkásságát elhanyagolták. Áttörést talán a Varjúszerenád című műve jelentett, az Irodalmi Jelen 2006-os regénypályázatának díjnyertes alkotása, akkor figyelt fel rá a magyarországi kritika, az újabb köteteiről azonban ismét alig esett szó. Elek Tibor irodalomtörténész, a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője A rendszerváltozás előtt és után című előadásában kifejtette, hogy az erdélyi magyar irodalom fogalma Trianon következménye: az azt követő évtizedekben az utódállamokban rekedt magyarok ideológiákat gyártottak önállóságuk bizonyítására, amelynek eszközeként felhasználták az irodalmat is. Andorkó Júlia irodalomtörténész a Kolozsvárott megjelent, Utunk című irodalmi lapnak, a Helikon elődjének történetét ismertette. Borcsa János irodalomtörténész az erdélyi magyar költők műveiben megjelenő haza és magyarság kérdéséről beszélt, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője pedig az erdélyi magyar lírában megjelenő idegenség kérdését feszegette. Gondos Mária Magdolna egyetemista Fiatal írók földjén baktatva című előadásában arra kereste a választ, hogy a fiatal íróknak, és az általuk írt irodalomnak "elkeseredett baktatásra, sziporkázó sétára vagy rémült rohanásra" van-e oka. Az erdélyi 90-es nemzedékről szólt Lakatos Mihály író, irodalomtörténész, bemutatva az 1980-90-es évek történelmét, körülményeit. Beszélt a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapokról, valamint Sántha Attila és Orbán János Dénes A transzközép irodalom című esszéjéről, kiáltványáról. A Helikon és a Székelyföld folyóiratok 18 órakor kezdődő, Találkozunk a Vigadóban című irodalmi estjén Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, László Noémi, Lövétei Lázár László kötők, illetve Molnár Vilmos és Papp Attila Zsolt írók vesznek részt. MTI 2014. május 23.Séta vagy rohanás? – Budapesti konferencia az erdélyi irodalomrólAz erdélyi irodalom az elszakítottság idején és ma címmel rendeztek konferenciát szerdán délután Budapesten. A tanácskozáson irodalmi lapokról, szerzőkről, műveikről és a történelmi körülményekről is megemlékeztek az előadók. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozata, a Magyar Írószövetség, a Helikon és a Székelyföld folyóiratok szervezte tanácskozást megnyitó köszöntőjében Fekete György, az MMA elnöke hangsúlyozta, hogy az anyaországi és a határon túli magyarok beszélt, vizuális és zenei nyelve ugyanaz. Mindez elképesztő összetartó erőt jelent – tette hozzá. Demeter Zsuzsa irodalomkritikus Változatok halálsikolyra és madárhangra című előadásában az idén januárban elhunyt Sigmond István íróról emlékezett meg. Mint mondta, Sigmond Istvánt a kritikusok nem kényeztették el, munkásságát elhanyagolták. Áttörést talán a Varjúszerenád című műve jelentett, az Irodalmi Jelen 2006-os regénypályázatának díjnyertes alkotása, akkor figyelt fel rá a magyarországi kritika, az újabb köteteiről azonban ismét alig esett szó. Elek Tibor irodalomtörténész, a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője A rendszerváltozás előtt és után című előadásában kifejtette, hogy az erdélyi magyar irodalom fogalma Trianon következménye: az azt követő évtizedekben az utódállamokban rekedt magyarok ideológiákat gyártottak önállóságuk bizonyítására, amelynek eszközeként felhasználták az irodalmat is. Andorkó Júlia irodalomtörténész a Kolozsvárott megjelent, Utunk című irodalmi lapnak, a Helikon elődjének történetét ismertette. Borcsa János irodalomtörténész az erdélyi magyar költők műveiben megjelenő haza és magyarság kérdéséről beszélt, Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon főszerkesztője pedig az erdélyi magyar lírában megjelenő idegenség kérdését feszegette. Gondos Mária Magdolna egyetemista Fiatal írók földjén baktatva című előadásában arra kereste a választ, hogy a fiatal íróknak, és az általuk írt irodalomnak „elkeseredett baktatásra, sziporkázó sétára vagy rémült rohanásra” van-e oka. Az erdélyi 90-es nemzedékről szólt Lakatos Mihály író, irodalomtörténész, bemutatva az 1980-90-es évek történelmét, körülményeit. Beszélt a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség című lapokról, valamint Sántha Attila és Orbán János Dénes A transzközép irodalom című esszéjéről, kiáltványáról. A tanácskozást követően a Helikon és a Székelyföld folyóiratok Találkozunk a Vigadóban című irodalmi estjén Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Lövétei Lázár László és Papp Attila Zsolt költő, illetve Molnár Vilmos író mutatták be a lapokat, és olvastak fel műveikből. MTI. Krónika (Kolozsvár) 2014. június 2.Első román Hamvas-fordításSokan méltatták a szentgyörgyi fordító munkáját A hétvégén mutatták be a bukaresti Bookfest-en az első, román nyelvre lefordított Hamvas Béla művet. A bor filozófiája (Filosofia vinului) című könyvet a sepsiszentgyörgyi Hubbes László Attila fordította. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai műszaki és társadalmi karának oktatója, kommunikáció-tudomány tárgyakat tanít. Bölcsészetből doktorált, az apokalipszis esztétikájából. Elmondása szerint Hamvas Béla műveit elsőéves egyetemista korában kezdte olvasni, és azóta is lelkes olvasója a szerzőnek. A fordításhoz azért kezdett hozzá, mert igazságtalannak tartotta, hogy Hamvas ennyire ismeretlen román kulturális körökben, miközben már német, angol és francia nyelvterületeken beindult egy folyamat, a magyar író műveit sokan ismerik. A kilencvenes évek végére például szinte minden írását lefordították szerb nyelvre. – Láttam, hogy a szerbeknél mennyire népszerű lett Hamvas, és azon gondolkodtam, ez a román olvasók esetében is működne, mert tudom, hogy a román olvasóközönség nagyon kedveli a két világháború közötti szellemi jobboldalt, például Mircea Eliade vagy Constantin Noica műveit – mondja. Abban az időben, amikor a könyvet fordítani kezdte, Hubbes könyvtárosként dolgozott a Bod Péter Megyei Könyvtárban, és arra gondolt, megpróbálja, egyáltalán képes-e átültetni a nehéz nyelvezetet. Reggelente ujjgyakorlatszerűen a kávé mellett lefordított egy-egy mondatot. A munkával egy év alatt végzett, de akkor felmerült a kérdés, mihez kezdjen egy lefordított könyvvel? A család és a barátai biztatták, keressen neki kiadót. Először nem voltak pozitív visszajelzések, azt gondolta, nem jó a fordítás, ezért átdolgozta. Közben román irodalmároktól is számos pozitív visszajelzést kapott, például Marius Dobrin írótól, vagy a Párizsban élő Dan Culcertől. – Kiadót azért is nehéz volt találni, mert a jogörökösnek az volt az igénye, hogy csak minőségi, eminens kiadónál jelenhet meg a fordítás. Végül Nina Tînţar, egy sepsiszentgyörgyi román dramaturg nyújtotta a legnagyobb segítséget, aki stilisztikailag is rendbe tette a szöveget. A lefordított mű legalább négy ember kezén ment keresztül, és körülbelül tíz ember segített javaslatokkal, tanácsokkal. Végül a kiadó keresésénél az hozta a változást, hogy Lakatos Mihály, a Balassi Bálint Kulturális Intézet igazgatója Sepsiszentgyörgyre került. Ő vette fel a kapcsolatot több kiadóval, s a Curtea Veche jelezte a készségét, hogy a könyvet megjelentetnék. A Curtea Veche nagyon sok magyar művet adott ki román nyelven, többek közt Márai, Eszterházy, Nádas Péter könyveit. A kiadás anyagi költségeit a Balassi Intézet állta, a fordítót a Magyar Fordítóház Alapítvány fordítói ösztöndíjjal is támogatta. A bor filozófiája az első Hamvas-mű, amelyet román nyelvre fordítottak. – Már rég gondolkodom egy olyan könyvről, amely igazi álmodozóvá tesz. Boldog és beteljesült, egy rokonlélek, amely úgy beszél, mintha én mondanám. Nem jön, hogy elhiggyem, de rátaláltam – így ír az Ochiuldeveghe bloggere Hamvas művéről. A kiadó reményét fejezte ki, hogy nem ez az utolsó együttműködés Hubbes Lászlóval, aki azt tervezi, saját válogatású Hamvas-esszékötettel kopogtat legközelebb náluk. Orosz Anna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. július 31.Hamvas románulA 2014. évi bukaresti nemzetközi könyvvásáron, a sorban a kilencedik Bookfest-en – amelyet május 28. és június 1. között tartottak – került sor a Balassi Intézet bukaresti és sepsiszentgyörgyi intézetei szervezésében, a Donau Lounge Standon, Hamvas Béla A bor filozófiája című művének román nyelvű “ősbemutatójára”. Ennek aműnek a fordítója dr. Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa. Hamvas könyvét a bukaresti székhelyű Curtea Veche Kiadó jelentette meg 2013. decemberében, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjának támogatásával. Azt mondják a szakemberek, hogy A bor filozófiája című Hamvas-mű lefordítása több szempontból is jelentős teljesítménynek számít: egyrészt műfajából, nyelvezetéből adódóan igen nehéz feladat elé állítja a mindenkori fordítót, másrészt Hubbes László nem anyanyelvére, hanem egy idegen nyelvre ültette át ezt a magyar nyelvterületen oly nagyon kedvelt és ismert munkát. A román kritikusok is méltatják a fordítás kiváló minőségét, amely minden bizonnyal áttörést jelenthet a román nyelvterületen ismeretlen szerző életműve szempontjából is, de ugyanakkor – bár ennek az irodalomhoz nincs köze – kitűnő marketing-eszközként használható a magyar borok romániai népszerűsítése során. Itt azonban nemcsak erről van szó. A könyv, Hamvas, illetve Hubbes László vállalkozása is sokkal több (lehet) ennél. A fordítóval a könyv előtörténetéről, a saját pályaívről és a lehetséges folytatásokról beszélgettünk. - Honnan ez a Hamvas Béla-rajongás? Hamvast “készen” kapta már gyermek- és ifjúkorában, vagy diákkorában kezdett megismerkedni véle? - A rajongás talán erős szó. Nagy tisztelettel viseltetek Hamvas Béla iránt, de a rajongáshoz túlságosan óvatos vagyok. Olyannyira, hogy, amikor a kilencvenes évek közepe táján egy lelkendező Hamvas-divat kezdett elharapózni Kolozsváron a diákság körében, én egy kicsit vissza is riadtam, és hosszú ideig nem vettem aztán a kezembe. Szerencsére csak átmeneti időszak volt ez – később éppen az ellenségesen elfogult és felületes vagy tájékozatlan, rosszmájú lejárató szövegek nyomán kezdtem újra olvasni. Azt mondanám inkább, hogy amolyan első tanítómnak tartom őt: nála olvastam először sokmindenről, amiről korábban tudomásom sem volt. És persze a szellemi meg a morális magatartása is megragadott, bár néha kissé merevnek éreztem. Személyes viszonyom alakult ki vele a könyvei olvasása során – gyakran éppen a vitázgató morfondírozásommal. Azt nem mondanám, hogy állandóan őt olvasom, de ott van mindig a kezem ügyében. Az életmű-sorozatát összegyűjtöttem a polcra az évek során – ha ez rajongásnak számít… A különleges szellemi kalandokra mindig fogható voltam; Weöres Sándort, Várkonyi Nándort már középiskolás koromban otthon kedveltem meg – így aztán, amikor elsőéves bölcsészhallgatóként a barátaimtól kezembe került a harminchárom esszé, már „be voltam törve”. (Csak jóval később szereztem tudomást a barátságukról.) Onnantól kezdve kerestem, kerestük, akkoriban valósággal habzsoltam… Igen, mondhatom, rajongtunk érte. Az egyetemi évek alatt végigolvastunk mindent, amit addig kiadtak tőle. - Erdélyben alakult ki ez a Hamvas iránti rajongás? Vagy másutt járva, új környezeti hatások is erősítették? Magam szegedi diákként találkoztam először a nevével. Olyan sikeresen elhallgatták, hogy 1990 előtt csak némi halvány sejtésem volt arról, hogy létezett egy ilyen nevű “író”. - Kolozsváron, 1990-ben találkoztunk először az írásaival az akkor frissen kialakult baráti körömben (és talán az sem egészen véletlen, hogy az eszeveszett marháskodás és szójátékok mentén az Éber lett e baráti társaság neve, ami Hamvas egyik alapterminusa – bár mi nem azzal a jelentéssel vagy szándékkal használtuk ezt a szót, de bizonyára tőle került be a szókészletünkbe). Mint említettem, a harminchárom esszé volt az első, ami a kezünkbe került, és aztán sorra az akkoriban már Erdélybe is átszivárgott művei: az Öt géniusz, A láthatatlan történet, a Scientia Sacra, s persze, a Karnevál, és így tovább – az egyetemi évek alatt végigolvastuk, végigvitattuk a főbb alapmunkáit. A bölcsészkaron akkor sem került még be a kánoni irodalomtörténetbe, de volt olyan tanárunk már – például a Magyarországról hazatérő Kiss Mihály, aki Hamvas Béla esszéiről szépen beszélt. Külön emlékezetes számomra az az előadás, amit egyszer meghívottként Szőcs Géza tartott róla – ő ugyanis már jóval korábban, még a szamizdat-időszakban megismerkedett Kolozsváron az írásaival. Bizonyos tekintetben döntően befolyásolta az életemet – legalábbis szakmai téren: a Henoch apokalypsise, Hamvas fordításában és bevezető kommentárjával volt az a könyv, ami engem elindított az apokaliptikum kutatása felé, és kezdeti értelmezésemet nagymértékben meghatározta az ugyancsak akkoriban olvasott A világválság című esszé-trilógiája. Az apokaliptikának szentelt szakdolgozataimat még az ő szemléletmódjának erőteljes (és emiatt eléggé egyoldalú) hatása alatt írtam; különösen a mesteri értekezésemet. Ennek az elfogultságomnak az utólagos felismerése és a már említett, számomra zavaró divathullám miatt is torpantam vissza a „rajongásból”. - Ön nemcsak rajongott Hamvas iránt, hanem egy idő után elhatározta, hogy románra fordítsa. Honnan vette a bátorságot? Szakmailag eleve felkészült volt erre, vagy évekig érlelte magában az ötletet? - Úgy alakult, hogy 1998-tól (film)fordítóként kezdtem dolgozni Bukarestben, a fordítás a mindennapjaim részévé vált, elsősorban magyarra, vagy néha angolra fordítottam. Román nyelvre is ott fordítottam először, a stúdióban. (Megjegyzem, hogy soha nem jelentett nekem gondot a román nyelv, hiszen Galacon és Zsilvásáron nőttem fel, iskolakezdésre költöztünk haza Sepsiszentgyörgyre, és már gyerekkorom óta nagyon sokat olvastam románul is. Bukarest pedig egy eszményi közeg volt számomra. A – fordítói – szakmai felkészültség tehát csak a gyakorlatban alakult ki tehát az évek során, tudatosan nem készültem soha fordítónak, még kevésbé műfordítónak. Egyes könyvek olvastán fel-felbukkant ugyan bennem a gondolat, hogy ezt érdemes lenne románul is, vagy magyarul is, vagy éppen angolul is olvasni – és arra, hogy vajon képes lennék-e lefordítani? Néha neki is gyürkőztem egy-két mondatnak, de aztán többnyire – inkább idő és motiváció hiánya miatt – annyiban is hagytam… Visszatérve Hamvasra, ugyanez a kihívásszerű gondolat motoszkált bennem: érdemes lenne román nyelvre átültetni néhány fontos írását. De mindjárt el is bátortalanodtam az elején – nagyon nehéz szöveg, nem is tudnék megbirkózni vele. Meg lehet, hogy nem is olvasnák szívesen –, s akkor pedig minek? Ez utóbbi kételyemet egy román ismerősöm oszlatta el, aki hosszabb ideig Olaszországban élt, ott olvasta Hamvast olaszul, és nagyon tetszett neki. Azt hiszem, ő ültette el a bolhát a fülembe, hogy próbálkozzak a fordítással – talán még fel is ajánlotta, hogy publikálja. Akkor lefordítottam a Meteóra esszét, aztán részben, vagy egészen a Bizáncot; oda is adtam neki, de azóta sem tudok róla, hogy megjelentek volna valahol. Azt hiszem, tapintatlan választás volt részemről ez a két esszé, és persze én is csak műkedvelő kísérletező voltam még. Ez valamikor ’99-ben vagy kétezerben volt, azóta a fordítás-szövegek sincsenek meg és a kapcsolatot is elvesztettem. - A bor filozófiáján kívül más hosszabb munkát is fordított? - Csak azt a két említett esszét fordítottam le korábban – és aztán sokáig nem is gondoltam rá, hogy megpróbálkozzam. Már itthon éltem Sepsiszentgyörgyön a kétezres évek elején, könyvtárosként dolgoztam (ami nyugalmasabb időszakom volt), valamikor akkoriban frissen újraolvasva A bor filozófiáját, megint kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon milyen lenne az románul, hogyan lehetne átültetni. Azt hiszem, kezdő lökést adott nekem az is, hogy ugyancsak akkoriban olvasgattam Radu Anton Roman költői gasztro-etnográfiai munkáját a román tájegységek hagyományos konyhájáról és borvilágáról, és úgy éreztem, hogy Hamvas borfilozófiája is éppen olyan jól csengene románul. Kezdetben inkább ezt akartam kipróbálni, semmint céltudatosan „Hamvast fordítani”. Nem is tudom, pontosan mikor szántam rá magam, hogy az első mondatot lefordítsam… De aztán napi programom része lett, hogy reggeli ujjgyakorlatként azzal kezdjem a napot, hogy egy-egy mondatot még a család ébredése előtt lefordítsak. Később már – a Hamvas iránti elkötelezettségem révén is – tudatosan törekedtem arra, hogy meglegyen a borfilozófiából a „napi penzumom”, és ha valamiért nem sikerült reggel, akkor este nem tértem aludni, amíg nem teljesítettem. Persze, ez az egy mondat fordítás nem mindig jelentett kimondottan fordítást; olyan is volt, amikor egyszerűen kitöröltem két-három előző napi mondatot, hogy aztán másnap újraírhassam. Egy év is eltelt talán, vagy még hosszabb idő, amikor azon vettem észre magam, hogy a könyv utolsó mondatát fordítom… Aztán nem tudtam mihez kezdeni vele, hiszen nem erősségem az önbizalom, és nem is ismertem senkit, akihez fordulni mertem volna. Régi barátaim, természetesen, és a családom is váltig biztattak, hogy ki kell adni. Én is éreztem, hogy most már tétje van a dolognak, hiszen Hamvas általam kerülhetne először a román olvasóközönség elé. Miközben (éveken át sikertelenül) kiadót kerestem a kéziratnak, kétszer is újraírtam-újrafordítottam, mert nem voltam elégedett az előző munkámmal. Sok segítőm volt ezalatt az idő alatt – és nekik köszönhető, hogy immár könyvként kerülhet a román olvasók asztalára. - Mi a véleménye, vannak-e Hamvasnak román megfelelői? Esetleg rokonai? - Vannak. Végső soron azért mertem mégis hozzáfogni Hamvast románra fordítani, mert eredeti kételyeim valóban megfontolatlanok voltak, hiszen a két világháború közötti román szellemi elit jelentős része fordult a René Guenon, Julius Evola által is képviselt tradicionalizmus felé, akárcsak Hamvas Béla. Olyan neveket említhetek itt, mint Nae Ionescu, Mircea Vulcanescu, Vasile Lovinescu, Constantin Noica, Emil Cioran vagy akár Mircea Eliade. Azzal a különbséggel, hogy a román tradicionalisták egyrészt elsősorban a nemzeti ortodoxia és a népiség révén kapcsolódtak be ebbe az irányzatba, így szinte elkerülhetetlenül adódott a korabeli (szélső)jobboldallal való összefonódásuk, Hamvas viszont kritikusan viszonyult mindenféle politikai ideológiához vagy formációhoz. - Ismerték Hamvast a románok? Milyen volt a recepciója? - Eltekintve néhány magyarul is olvasó erdélyi román útkeresőtől, vagy azoktól a kevesektől, akik esetleg francia vagy olasz fordításban találkoztak az írásaival, Hamvas Béla mondhatni teljesen ismeretlen volt a román olvasóközönség számára. Viszont a hosszú kiadókeresési folyamat során, amikor különböző hazai és nyugati román szellemi személyiségekhez fordultam segítségért, azok, akik elolvasták a kéziratot, nagy lelkesedéssel beszéltek róla, és a művet népszerűsítendő még kisebb részleteket vagy ismertetőket is közöltek belőle honlapjaikon, vagy a folyóiratokban. A nyelvi lektor, Nina Tintar – akinek itt is szeretném megköszönni a hihetetlenül sok segítségét – egyenesen rajongással dicsérte, barátai közt népszerűsítette még a megjelenés előtt, és teljesen önzetlenül, elkötelezetten kereste ő is a kiadási lehetőségeket kapcsolatain keresztül. Természetesen, mások is fordítottak már Hamvastól szövegeket, esszéket – itt mindenképpen meg kell említenem Boér Hunort, de másoktól is ismerek szövegeket, töredékeket: Adrian Bude, Dénes Ilona román fordításai megtalálhatók a Sütő Zsolt által fenntartott háromnyelvű www.hamvasbela.org portálon. Zsolt egyébként is rengeteget tett Hamvas Béla romániai népszerűsítéséért, nekem is sokat segített – és neki is köszönhető az, hogy A bor filozófiája nem egészen légüres térbe érkezett: a honlapjának szép számban vannak román olvasói. A könyv megjelenése óta – amit végül is Lakatos Mihály éveken át kitartó korrespondenciája tett lehetővé a Balassi Intézet révén – nagyon jó visszajelzések érkeztek, úgy az olvasók, mint a kritika részéről. Több lelkes olvasói levelet is kaptam, amelyekben csodálattal dicsérték Hamvas gondolatait, költői nyelvezetét, és biztattak a folytatásra, hangsúlyozván, hogy kíváncsian várják a számukra új magyar gondolkodó további műveit. Az első irodalmi kritikák (nem meglepő módon) borkedvelő közegben jelentek meg, de a könyvszakma is pozitívan reagált, méltatva a művet magát és a fordítást egyaránt. - Vannak még fordítói tervei? Esetleg kész munkái? Hamvas műveit lefordítani elég egy emberi élet? Mennyire nehéz a sajátos nyelvezet “rekonstruálása”? - Be kell vallanom, hogy a kézirat hosszú ideig tartó látszólagos kiadhatatlansága igencsak elvette a kedvemet, másrészt pedig a másfelé kanyarodó pályám – az egyetemi oktatásban és kutatásban folytatott munkám minden időmet felemészti –, így jó néhány éve nem fordítottam már Hamvast, a régen elkezdett esszéfordításaim is félbemaradtak. (Néhány töredék olvasható a már említett Hamvas Bélának dedikált honlapon.) Írtam viszont két tanulmányt Hamvas Béláról: egyet angol nyelven, amit egy nemzetközi konferencián be is mutattam, és a Semeia sorozatban fog hamarosan megjelenni; valamint románul egy utótanulmánnyal egészítettem ki A bor filozófiája fordítását a kötetben, amiben igyekeztem bemutatni a román közönség számára ismeretlen szerző munkásságát és életútját. Most, a könyv végre megvalósult kiadása és a számomra is meglepő kedvező fogadtatása visszahozta a kedvemet és a régi elképzeléseimet. Ahogy időm engedi – vagy inkább, ahogy szakítok rá magamnak időt – szeretnék újra fordítani, ezúttal immár nagyon céltudatosan. Vagy a Láthatatlan történetet, vagy pedig egy saját válogatású gyűjteményt, olyasmit, mint amilyen a Harminchárom esszé, ami átfogó képet nyújtana életműve minden korszakáról. Bármelyikre is vállalkozom, mindenképpen az lenne a célom, hogy a „komolyabb” írásait tárjam a román olvasóközönség elé, hiszen a borfilozófia a könnyedebb művei közé tartozik. A nagyobb munkáinak, mint a Scientia Sacra vagy a Tabula Smaragdina meg a Mágia Szútra, vagy akár a Karnevál és a más regényei, még nem mernék nekilátni. Nyelvileg is igencsak nagy megpróbáltatás elé állítanának; és idő, nyugalom, rengeteg kellene hozzá, hogy tartalmilag megfelelő módon tudjam harmonizálni a román nyelvű hagyományközpontú irodalom világával. Ehhez már valóban egy élet munkája kellene, mint a Sava Babičé, aki az egész hamvasi életművet átültette szerbre – és nem tudom, hogy képes lennék-e rá. A vágy azért megmarad. Simó Márton, Székelyhon.ro 2014. augusztus 2.Úz-völgyi történetekErkölcsi kötelességünk ismerni múltunkat, hiszen ha másban nem, következményeiben a mi életünk része – jelentette ki a T1224 – Úz völgye 1944. augusztus 2.–szeptember 19. című könyv bemutatóján a házigazda Lakatos Mihály, a magyarországi Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi irodájának igazgatója. A Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében szépszámú érdeklődőt vonzott a filmvetítéssel egybekötött tegnap esti esemény, amelyen a második világháborús Úz-völgyi harcok három veteránja, Bartha Mihály, dr. Szőts Dániel és Páll Sámuel is részt vett. A kötet a kiadó Charta Nyomda igazgatójának, Kisgyörgy Tamás édesapjának a frontvonalban vezetett naplójára épült, ehhez adtak hozzá a tágabb háborús összefüggésekben eligazító írásokat, illetve közel 200 fényképet, amelyek mindegyike megőrzésre méltó adatokat közöl az olvasóval. Mivel a napló és több kapcsolódó anyag is először kerül nyilvánosságra, a történészek számára is hasznos forrásmunka lehet, hiszen az elmúlt évtizedek kötelező némasága után támadt fehér foltot számol fel. A történelmi Magyarország legkeletibb határának védelméről van szó, ahol a harcok nyomait még mindig látni, de sok feltárnivaló is van még. A megbízható fogódzót nyújtó kötetet Váry O. Péter, lapunk munkatársa méltatta. Demeter J. Ildikó, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 11.Bestiarium Siculorum a pulzArtonA pulzArt fesztivál keretében mutatták be a csíkszeredai György Attila legújabb könyvét, a Bestiarium Siculorumot. Az íróval Lakatos Mihály, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője beszélgetett. A Tein Teaház adott helyet a könyvbemutatónak, melyen számos érdeklődő és az író sepsiszentgyörgyi baráti köre vett részt. Lakatos Mihály elöljáróban elmondta: ez a kötet György Attila tizedik könyve, írója pedig egy igazi scriptor seclericus. A kritikai visszhangokkal kapcsolatosan György Attila kifejtette: három féle emberrel nem szabad szóba állni: színész, politikus és kritikus, bár mindhárom megtalálható baráti körében. A kritikákkal azonban óvatos, jobban szeretné, ha negatív kritikákkal is illetnék, mert ha sokat dicsérnek valakit, az azt jelenti, hogy valamit rosszul csinál. A Bestiráiumról kiderült, hogy valós és képzelt állatok, lények könyve, György Attila pedig a műfaj fehér hollója. Az író-olvasó találkozó érdekessége volt, hogy a moderátor kérdéseire válaszként az író felolvasott könyvéből, így megtudhattuk, hogy a rézfaszú bagoly milyen lény, illetve mitől szeszmacska a szeszmacska. A könyv megírására a kezdő lökést a környezet adta – magyarázta György Attila, hiszen a legtöbb megjelenített lény létezik a környezetében. Lakatos értékelése szerint a könyvből kiérzi az olvasó a jókedvet és az örömöt, amellyel írták, ugyanakkor köztudott, hogy György Attila három dolog megszállottja: a történelemé, a filmeké és a humoré. A kötet szatíraként is olvasható, de nem ajánlott gyerekeknek esti mesének, viszont turista kalauznak nagyszerű, mivel benne van az is, hogy miért nem játék a medve és milyen „állatfaj” a picipanka. A kötetnek folytatása is lesz, de az, hogy milyen állatok leírását tartalmazza, egyelőre titok. Bús Ildikó, Székelyhon.ro 2014. szeptember 15.A párbeszéd lehetősége a pulzArtonSzerdától egészen vasárnap estig tartotta zsongásban Sepsiszentgyörgyöt a második alkalommal megszervezett pulzArt Kortárs Összművészeti Fesztivál, amely változatos programokkal, neves meghívottakkal várta a közönséget. Az egyik kiemelt vendég a kortárs román irodalom egyik neves képviselője, Mircea Cărtărescu volt, akinek estjén zsúfolásig megtelt a Bod Péter Megyei Könyvtár előadóterme. Az író – aki bevallása szerint ötvenéves korára érte el a kamaszkort – felidézte: gyerekként nagyon lassan ismerte meg az irodalmat, első meghatározó olvasmányélménye a Monte Cristo grófja volt, még a bölcsészkarra is naiv gyerekként került be, ahol azonban nagy hatással voltak rá a Nicolae Manolescu vezette irodalmi körök. Elmesélte: fiatal berlini ösztöndíjasként Esterházy Péterrel is találkozott, értekezni viszont alig tudtak, ő ugyanis nem beszélt németül, Esterházynak pedig az angol jelentett problémát. Felidézte verses próbálkozásait, amelyek szerinte zsákutcák voltak, de első, a posztromantika bűvkörében született prózai munkáira sem büszke. Szerinte a próza sokkal őszintébb, mint a vers, nyelvi játékokkal, rímekkel akár a rosszabb lírai munkákat is el lehet adni, ezzel szemben a prózával „nem lehet becsapni az olvasót”. Cărtărescu legsikeresebb munkája a Vakvilág (Orbitor) című regénytrilógia, amely számos nyelven megjelent már, a szerző mégsem szereti a siker szót, amelyet skorpióhoz hasonlított, amely bármikor megmarhatja a művészt. Hiányzó kölcsönhatások Az irodalomszerető közönség a Tein Teaházban a budapesti Kukorelly Endre íróval is találkozhatott a rendezvénysorozat keretében, aki Bogdán László író kérdéseire válaszolva elmondta: leginkább a különféle művészeti ágak kölcsönhatását hiányolja, szerinte ugyanis „a festők nem olvasnak, az írók nem mennek el a tárlatokra, a zenészek pedig nem csinálnak semmit”. Mint mondta ezért is fontosak az olyan „összművészeti” fesztiválok, mint a pulzArt, amely lehetőséget teremt a különböző területeken alkotóknak a találkozásra, párbeszédre. Szerinte a kortárs művészetre a magyar társadalomnak alig egy százaléka kíváncsi, mégis túl kell lépni a „hanyatlástörténeti pesszimizmuson”, elég lenne ha az iskolában a művészet, irodalom „élvezetteli bezabálására” tanítanának, hiszen a művészet befogadása nem intellektus-függő, hanem élvezeti dolog – mint például a húsleves elfogyasztása. Létező és képzelt lények A csíkszeredai György Attila legújabb könyvét, a Méhes György-nagydíjas Bestiarium Siculorumot is bemutatták a pulzArton. Az íróval Lakatos Mihály, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője beszélgetett a Tein Teaházban. A könyvbemutatón számos érdeklődő és az író sepsiszentgyörgyi baráti köre is részt vett. Lakatos Mihály elmondta: ez a kötet György Attila tizedik könyve, írója pedig egy igazi scriptor seclericus. A kritikai visszhangokkal kapcsolatosan György Attila kifejtette: három féle emberrel nem szabad szóba állni: színész, politikus és kritikus, bár mindhárom megtalálható baráti körében. A kritikákkal azonban óvatos, jobban szeretné, ha negatív kritikákkal is illetnék, mert ha sokat dicsérnek valakit, az azt jelenti, hogy valamit rosszul csinál. A Bestiráiumról kiderült, hogy valós és képzelt állatok, lények könyve, György Attila pedig a műfaj fehér hollója. Az író-olvasó találkozó érdekessége volt, hogy a moderátor kérdéseire válaszként az író felolvasott könyvéből, így megtudhattuk, hogy a rézfaszú bagoly milyen lény, illetve mitől szeszmacska a szeszmacska. A könyv megírására a kezdő lökést a környezet adta – magyarázta György Attila – hiszen a legtöbb megjelenített lény valóban létezik a környezetében, jobban mondva az ismerősei között. Lakatos értékelése szerint a könyvből kiérzi az olvasó a jókedvet és az örömöt, amellyel írták, ugyanakkor köztudott, hogy György Attila három dolog megszállottja: a történelemé, a filmeké és a humoré. A kötet szatíraként is olvasható, és bár gyerekeknek nem ajánlott, turistakalauznak nagyszerű, mivel benne van az is, hogy miért nem játék a medve és milyen „állatfaj” a picipanka. A pulzArt azonban nemcsak irodalmi, de színházi képzőművészeti és zenei programokat is bőven kínált. Péntek este például a Tein Teaházban már hagyományossá vált felolvasószínházi sorozat újabb előadását, Artur Palyga A zsidó című darabját a filmes szerepléseiről, és rövid, humoros felvételeiről Erdélyben is ismert Budapesti Mucsi Zoltán rendezte, és maga is szerepelt benne. Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
